Angyal voltál, titkot loptál
Ördöggé, mondd, miért változtál?
Miért kellett, miért nem mondtad,
Egyszer lesz csak, nincs több holnap.
Soha nem kértem, mondd, miért adtál!
Ami nem volt, az nem fáj.
Kezeidet el nem érem már,
Nem érzem bőröd bársonyát.
Tekinteted még bennem él,
Őrzöm hamis szerelmedért.
Hidd el végre,
csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Mit ér neked a szívem,
ha így dobod csak el?
Mit ér a holnap, ha várlak,
de régen mást ölelsz?
Idegtépő dolog napról-napra ugyanahhoz az emberhez kedvesnek lenni.
Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem.
Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.
Vannak, akik azt mondják: egész életükben szerelmesek életük párjába. Nem hiszek nekik. Talán irigy vagyok? Azt hiszem, nem. Vannak, akik azt mondják: ami köztünk van, már nem szerelem, hanem valami más. A szerelmük már szeretetté alakult. Ez se nagyon tetszik. Nem tiltakozom, mert biztos van ebben igazság, de olyan rohadt öregesen hangzik, nem?
A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.
Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.
De ha szorosan vesszük, minden gépies a földön. A csókolódzás is gépies. Mióta a világ világ, úgy csókolódzunk, hogy a férfi a száját rátapasztja a nő szájára, egy darabig szívja, aztán eltávolodik tőle, újrakezdi a műveletet. Aki észreveszi, hogy ez egyhangú, s azon töri a fejét, hogy a csókolódzás terén valami „újítás” kellene, például, hogy a férfi piros papírsipkát tegyen a fejére, a nő pedig kis ezüstcsengettyűt a fülére, s a félhomályos szobában a Tűzvarázs-t játssza egy jeles művész és láthatatlan inasok perzsaliliom-illatot fújjanak rájuk, azt én nem „vakmerő, forradalmi lélek”-nek nevezem, hanem valami egészen másnak, az nem a csókolódzás új művészetét teremti meg, az egyszerűen unja a csókolódzást, az egyszerűen nem tud csókolódzni, az egyszerűen nem szerelmes többé.
Tanuld meg legalább, tanuld meg végre, ki boldogan elfut a szerelem elől és nem gondol a megbánásra, szabadságot nem szerez!
Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.
Becsukni vagy kinyitni egy ajtót: nem egy és ugyanaz a mozdulat-e?
Én megtaláltam ám egy szívet, egy nemes lelket, amellyel ha együtt lehettem, többnek éreztem magam, mint voltam, mert mindaz voltam, ami lehettem.
És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni. (…) Annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni – mert megszüntetni nem szüntetheted meg -, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.
Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá – némán.
Miért ragaszkodunk még úgy a csomagunkhoz akkor is, mikor kétségbeesve próbálunk továbblépni? Mert mindannyian tudjuk jól, hogy megeshet: túl hamar engedjük el.
A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. (…) Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.