De ha elhagysz engem, meghalok,
vagy ami még rosszabb, tán megmaradok,
s akkor mindörökre elveszek,
és már nem kell, aki hazavezet.
A napfény a vízzel játszott,
A boldogság szemedben látszott,
A Hold csak ránk vigyázott,
Az a nyár még igazi nyár volt.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
A vénámban megáll a vér, a kapilláris üres,
Legyek ügyes, hogy nevess, vagy újra szeress,
Hogy ne temess el, bár érted feltámadnék ezerszer,
Könyörgök az égieknek, hogy többet ne vessz el.
Azt hiszem, nélküled is tudom, hogy hol a helyem.
Azt hiszem, még jobban nyitva tartom a szemem.
Azt hiszem, egyedül is rájövök, hogy mi jó nekem.
Azt hiszem, elengedheted mind a két kezem.
Azt mondtad, szeretsz, de már nincs miért maradnod,
nem történt semmi sem, mégis minden megváltozott.
Elhatalmasodtak boldog emlékei, és megsemmisítették, amit józansága már-már felépített. Az ész hiába küzd az ilyen emlékekkel; szigorú próbálkozásai csak erősítik varázsukat.
Honnan ismered fel, hogy elmúlt a szerelem? Ha azt mondtad neki, hogy hétre jössz, és csak kilencre érsz oda, és még nem hívta föl a mentőket vagy a rendőrséget – akkor elmúlt.
Két szoba közt a csend – de végtelen nagy távolság!
S mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát.
Sírsz, hisz a szíved mélyén elhiszed,
Hogy szebb, ha együtt mondjuk ki: Ég veled!
Az út most kettéágazik, sok minden változik,
Hát ég veled, nehéz lesz nélküled.
Amikor elfogynak a szavak (…), amikor túl vagyunk a nehézségeken, a habozáson és a végtelen várakozáson, amikor a dolog a végéhez ér, először a kezdetekhez tér vissza az ember.
Sokan élnek megszokásban. Érzelmileg leválva. Ismeritek a Pilinszky-mondatot: az ágy közös, a párna nem. És csak kötelességből vannak együtt. Nincs holtomiglan, csak az egyház tanításában. A kölcsönös, lassú, észrevétlenül haldokló házasságban mintha már nem volna semmi új. Ettől még lehet élni. Látni az egyik arcán, a lélegzetén érezni, hogy akarja. De nem teheti meg. Mert a körülmények. Hány ilyen helyzet van, s milyen átkozottul gyűlöletes. S nem tudom, hogy mi is a bölcsesség. Meg hogy egyáltalán érdemes-e annak lenni. Amikor a szíve a gyomrában ver, és a másikban mindig fiatalabbnak látja önmagát.
Mélyre zuhantam, olyan mélyre, hogy már minden szépnek tűnik, ha… nincs velem. (…) Ki kell húznom az életemből, összegyűrni, mint egy régen kifizetett számlát.
Kezdetben csak a szerelem van, ez mindent kitölt és – ahogy mondják – „elvakít”. (…) Aztán – az első tüske. Bármi lehet, nem fontos, mi. Ám a kétség növekedni kezd, rétegeződik, erősödik, mint a régi barlangok mélyén, a cseppenő víz cseppkövet épít, de maga-magát is építi lefelé, és eljön a pillanat, bár ez évekig tart, míg összeér a két oszlop. Kiábrándulás, kétség, gyűlölet-rétegek kövesednek egymásra. Végül semmi sem marad az emberben.
Sétálj, ez a dolgod, a városon át körbe-körbe,
Csodálkozz és hatódj meg néha, és gyakran nézz a tükörbe!
Olvass, de csak komoly könyveket, ha eljön a tél, korcsolyázz,
Érdekeljen a történelem, de ne legyen fontos a megoldás!
Szórakozz, de csak nagyon szépen, és mindig vedd fel a szebbik ruhád,
Szeress, legalább úgy, ahogy engem, szeress valaki mást!
Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki – de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét.
Közös szavakból, közös haragból
Mi egymás bűnét látjuk
Közös dallamból, közös rímekből
Egy másik mű szólal meg
Közös hitekből, közös lángokból
Másik tűzben égünk
Közös világban, külön irányban
Csak egyre messzebb megyünk.
Többet nem találkozunk, többet nem látlak már,
egy gyenge szellő kellett, összedőlt a kártyavár.
(…)
Rengeteg emlék után tanít meg az élet
ragaszkodni mindenhez, mit a jövő széttéphet.