A házasság nem tesz jót az arcszínnek, öregít. A menyegző leverően egyszerű. Az anyakönyvvezető adja az asszonyt férjének, milyen lapos dolog! A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat – a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett. Prózaivá tenni az ágyat egész az illedelmességig, lehet-e ennél durvább felfogás? Nem elég ostoba dolog magában véve az, hogy nem bűn többé szeretnünk egymást?
Az unalom legtöbbször azzal kezdődik, hogy a házasságban már nem beszélgetnek, csak megbeszélnek valamit.
Érzésem szerint a házasság nem arról szól, hogy az összes határ ledöntésével gyors közösséget hozzunk létre, sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és így a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg.
Sikált acél a hitves és a férj közti bizalom. S ha a gyanú csak egyszer rálehel, rozsdát hagy annak tiszta tükrén, melynek habár csókoddal lesimítod felületét, a foltja megmarad.
Minden nap szép, de
a legszebb, amit a
mai ad nekünk.
Reméljük, hogy hosszú
marad, s örökre együtt leszünk.
S idő, állj meg egy pillanatra,
S ti rohanó percek, várjatok,
Amíg ők ketten esküt tesznek,
Hogy egymáshoz örökké hűk lesznek,
Csak addig várjatok!




