Amikor hazatértem a második világháborúból, a német frontról Indianapolisba, az egyik bácsikám ezt mondta: „Az áldóját, most már úgy festesz, mint egy igazi férfi.” Meg tudtam volna fojtani. Ha megfojtottam volna, ő lett volna az első német, akit megöltem.
Churchill, aki pedig elég fukar volt, ha a szovjet hadsereg érdemeinek elismeréséről van szó, emlékirataiban elmondotta, hogy életének legnagyobb meglepetése volt a németek moszkvai veresége. De tudjuk, hogy magában a német hadvezetőségben is pánik uralkodott. Sok tábornok előtt felrémlett Napóleon seregének sorsa, s a helyzetet általános visszavonulással, a front megrövidítésével akarták menteni. Ismeretes, hogy ezt csak Hitler közbelépése akadályozta meg. Egy alkalommal beszéltem erről Sztálinnal, aki elmondotta, hogy ebben a szituációban a fejüket vesztett tábornokokkal szemben Hitlernek volt igaza, mint ahogy ez a háború alatt máskor is előfordult. Hitler szerinte eléggé bedolgozta magát a katonai kérdésekbe, és emellett a háborús problémák politikai oldalát is mérlegelte, amit tábornokai rendszerint nem tudtak megtenni.
Még mindig ott lebeg a fejünk felett a nukleáris háború réme. Komolyan, ennyire ostobák vagyunk? Azt hisszük, hogy a nukleáris veszély elmúlt, hogy a Föld pusztulása már nem fenyeget? Önámítás azt gondolni, hogy mindez már a múlté.
A hadsereg csapásának olyannak kell lennie, mint amikor malomkő zuhan egy tojásra: ez az üresség és teltség elve.
Ferenc pápa küldött és megvett ember. Vérlázító dolgokat mond a muszlimok befogadásának szükségességéről, és egy szava sincs az üldözött és bántott keresztényekről. (…) Kartávolságra van a polgárháború Európában. Ez tény.
Egy kardra vágytam, hogy tusázva
csapjak közéjük hősi lázba.
S elveszni itt – ha nincs bocsánat –
de még megölni egynéhányat…
Azt gondolom, hogy még mindig fennáll a veszélye egy Terminátor-szerű apokalipszisnek, ha az MI-t fegyverrendszerekkel párosítják – egészen a nukleáris fegyverrendszerek, nukleáris védelmi ellencsapások szintjéig. Mivel a döntéshozatali ablakok nagyon rövidek, feldolgozásukhoz szuperintelligenciára lenne szükség. Talán okosak leszünk, és meghagyunk egy embert a folyamatban. De az emberek tévedhetnek, és számos olyan hiba történt már, amely a nemzetközi incidensek küszöbére sodort bennünket – ezek akár nukleáris háborúhoz is vezethettek volna. Szóval nem tudom.
A légteret egyre inkább a (…) drónok és digitalizált technológiák uralják, a mesterséges intelligencia egyre szélesebb körű alkalmazása mellett. Legjobb esetben feltételezhetjük, hogy a jövő háborúit kizárólag gépek fogják megvívni egymással.
A mesterséges intelligencia el fog érkezni, és használni fogják a háború során.
Mondják, a legjobb fegyver az, amit sosem kell elsütni. Ezt tisztelettel vitatnám, mert még jobb az, amit elég elsütni egyszer. Apám így csinálta, Amerika is így csinálja, és eddig elég jól be is vált.
Őszinte leszek. Mások háborúja egy hangyafa**nyit sem érdekel.
(Conrad Harrigan)
Gyűlölöm a háborút. Nemcsak az emberéletek elvesztése miatt. Nemcsak az otthonok, városok, infrastruktúrák pusztulása miatt. Hanem mert a háború megöli azt is, amit a legtöbben észre sem vesznek: az élővilág biztonságérzetét, a természet ritmusát, az állatok békéjét.
Az ellenség egy ember, akit nem ismerünk, s aki nem ismer bennünket, de aki mégis ellenség, mert egy olyan egyenruhát visel, amelyik egyenruhának a gazdája a mi pusztulásunkat akarja.
Minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna, és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Akár megnyerik, akár elvesztik, a háborúban csak veszíteni lehet.
Vajon ha azok, akik a háborúkat csinálják, elmennének előbb egymáshoz, és elmondanának egymásnak mindent, ami eszükbe jut, ami fáj bennük, és amit a jövendőről gondolnak?… Talán háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek és országok dolgait.
A fölkelés az egyéniségek harca, míg a háború az egyéniségükből kivetkőztetett tömegeké.
Ukrajnában nem értik, hogy Magyarország, ami egykor szintén a Szovjetunió megszállása alatt állt, hogyan támogathatja különböző szinteken Oroszország szomszédja ellen indított háborúját.
A politikusok szeretik nagy harsonaszó közepette meghirdetni a „háborúkat”. Hirdettünk már háborút a szegénység, a drogok, a túlméretezett kormány, a bűncselekmények ellen – csakhogy nevesítsünk néhányat. Valódi háborúink mellé ez a ráadás. Feltűnt azonban valaha, hogy amint a nagy kampány véget ér és a politikusok vállon veregetik egymást, soha többé nem hallunk róluk? Nyertünk? Vesztettünk? Tudja valaki?
A magyar közvélemény kezdi felismerni, hogy milyen óriási veszteségek érték a Donnál vérző honvédhadtesteket. E felismerés hatása alatt természetesen még jobban megnőtt a nácik rablóügyéért folytatott háború ellen a hangulat.
Mindannyian ismerjük Zrínyi Miklós, a szigetvári hős történetét, aki Szulejmán szultán egész seregét feltartóztatta. A vár maga elesett, Zrínyi maga is hősi halált halt, de a bátor védők példája még évszázadok múlva is eleven fénnyel világít. Senki sem mondja, hogy Szigetvár eleste súlyos vereség volt, ellenkezőleg: az elfoglalt, felperzselt Szigetvár az önfeláldozás és a katonai erények jelképévé vált.
