Minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna, és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Akár megnyerik, akár elvesztik, a háborúban csak veszíteni lehet.
Háború idézetek
Vajon ha azok, akik a háborúkat csinálják, elmennének előbb egymáshoz, és elmondanának egymásnak mindent, ami eszükbe jut, ami fáj bennük, és amit a jövendőről gondolnak?… Talán háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek és országok dolgait.
A fölkelés az egyéniségek harca, míg a háború az egyéniségükből kivetkőztetett tömegeké.
Ukrajnában nem értik, hogy Magyarország, ami egykor szintén a Szovjetunió megszállása alatt állt, hogyan támogathatja különböző szinteken Oroszország szomszédja ellen indított háborúját.
A politikusok szeretik nagy harsonaszó közepette meghirdetni a „háborúkat”. Hirdettünk már háborút a szegénység, a drogok, a túlméretezett kormány, a bűncselekmények ellen – csakhogy nevesítsünk néhányat. Valódi háborúink mellé ez a ráadás. Feltűnt azonban valaha, hogy amint a nagy kampány véget ér és a politikusok vállon veregetik egymást, soha többé nem hallunk róluk? Nyertünk? Vesztettünk? Tudja valaki?
A magyar közvélemény kezdi felismerni, hogy milyen óriási veszteségek érték a Donnál vérző honvédhadtesteket. E felismerés hatása alatt természetesen még jobban megnőtt a nácik rablóügyéért folytatott háború ellen a hangulat.
Mindannyian ismerjük Zrínyi Miklós, a szigetvári hős történetét, aki Szulejmán szultán egész seregét feltartóztatta. A vár maga elesett, Zrínyi maga is hősi halált halt, de a bátor védők példája még évszázadok múlva is eleven fénnyel világít. Senki sem mondja, hogy Szigetvár eleste súlyos vereség volt, ellenkezőleg: az elfoglalt, felperzselt Szigetvár az önfeláldozás és a katonai erények jelképévé vált.
A magyar népnek semmi közössége sincs Horthyval. A magyar nép története szinte szakadatlan harc a német elnyomás ellen, a németek ama kísérlete ellen, hogy megsemmisítsék a magyarokat! A magyar nép legnagyobb tragédiája, hogy gazdáinak, akik húsz évvel ezelőtt a hatalmat magukhoz ragadták, sikerült most Magyarországot háborúba vinni.
Baj esetén meg kell védeni a hazát, harcosok kellenek, olyan hadsereg, ami kész és képes harcolni Magyarország függetlenségért.
– mondta a Kossuth Rádió “Jó reggelt, Magyarország!” című műsorában ( 2025. 05. 09.)
Azok a bűnösök, akik háborút csinálnak, s állatot az emberből.
Rájöttem arra, hogy a parancsnokok kiválasztását, még háborúban is, gyakran csak felületes benyomások és általánosan elfogadott mértékek irányítják, és az embereket néha semmi más nem befolyásolja, mint egyszerűen a viselkedés. Azt is megtanultam, hogy csapatparancsnokokat, tekintet nélkül a kisebb hibákra, olyan emberek közül kell kiválasztani, akik a harctéri szolgálatot minden másnál többre becsülik.
Nagyon is jól ismertem Pattont, tudtam, hogy szereti hallgatóságát elképeszteni fantasztikus kijelentéseivel. Sokan, akik azt hitték, hogy jól ismerik, sosem jutottak túl a látványos külsőségeknek azon a burkán, amellyel állandóan és gondosan körülvette magát. De lényegében éles elméjű katonai vezető volt, aki állandóan kivívta alárendeltjei tiszteletét. Kora ifjúságától kezdve egyetlen célja volt, hogy sikeres harctéri parancsnok legyen. Emiatt a hadtörténet szenvedélyes olvasója volt, és a múlt nagy hadvezérei voltak példaképei.
Mind a tárgyra vetett pillantás, mind a tapasztalat azt mondatná velünk, hogy inkább a vizsgálódó, mint a teremtő, inkább az átfogó, mint az egyoldalúan fáradozó, inkább a hűvös elme, semmint a forrófejűség az, amelyre a háborúban testvéreink és gyermekeink üdvét, hazánk becsületét és biztonságát rábíznánk.
Ahhoz, hogy a váratlanul vívott örökös harcban a hadvezér helytállhasson, két tulajdonságra van nélkülözhetetlenül szüksége: először is olyan elmére, amely ebben a fokozott sötétségben nincs híján a belső világosság némi fényének, amely fény az igazsághoz vezeti őt, másodszor pedig bátorságra, hogy ezt a gyenge fényt kövesse.
A háború a veszély birodalma, ezért valamennyi dolog közül a bátorság a harcos legfőbb tulajdonsága.
Az olyan hadsereg amely:
a pusztító tűzben is megtartja szokott rendjét;
a képzelt veszélytől sosem retten meg, és valódi veszélyben is helytáll;
a győzelmére büszke;
a vereség okozta romlásban is képes engedelmeskedni;
vezetőit továbbra is tiszteli és bízik bennük;
az atléta izomzatához hasonló fizikai erejét a nélkülözés és az erőfeszítés acélozta meg;
ezeket az erőfeszítéseket a győzelemhez vezető eszköznek, nem pedig rá nehezedő átoknak tekinti, végezetül
amelyet egyetlen, tömör vezérlőelv, nevezetesen fegyverének becsülete emlékeztet valamennyi kötelességére és erényére- nos, az ilyen hadsereget a harci szellem hatja át.
A háború nem pusztán politikai aktus, hanem valóságos politikai eszköz, a politikai érintkezés folytatása, annak más eszközökkel való megvalósítása.
Az a kormány, amely egy vesztett döntő csata után csak arra gondol, hogy népének mielőbb békét hozzon és a szertefoszlott remények érzésétől lesújtva többé nem érez magában bátorságot és kedvet ahhoz, hogy minden erejét összeszedje, nos, az ilyen kormány, gyengeségéből adódóan. minden esetben nagyfokú következetlenségről tesz tanúbizonyságot, valamint megmutatja, hogy nem méltó és talán éppen ezért alkalmatlan is a győzelemre.
Nem szeretnénk olyan hadvezérekről hallani, akik vér nélkül győznek. Ha a véres öldöklés rettenetes színjáték is, mindig arra késztessen, hogy jobban méltányoljuk a háborút! Ne engedjük azonban, hogy kardunk emberiességből lassan eltompuljon, hogy aztán valaki éles karddal ránk támadva tőből levágja karjainkat!
A politikai szempont alárendelése a katonainak esztelenség volna, mert a politika hozza létre a háborút. A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz, nem pedig fordítva. Tehát csakis a katonai szempontot rendelhetjük alá a politikainak.