Van a háborúnak egy törvénye, amelyik így szól: a tiszta fegyverek győznek a szennyes fegyverek fölött. Ha azonban egyik sem tiszta a fegyverek közül, akkor mindig a nagyobbik gonoszság és a nagyobbik gyűlölet győz. A szentek tisztasága és szelídsége legyőzi a vadállatokat, legalábbis így tanítják ezt, de ha két vadállat küzd egymással, akkor mindig a vadabbik vadállaté a diadal. Ha két barbár visel hadat egymás ellen, a barbárabbik nyeri meg azt. Így tanítja a történelem. Vagy tisztábbak kellett volna legyünk, vagy barbárabbak.
Gyalogok vagyunk a világok közötti hatalmi játszmában. Oda megyünk, ahol szükség van ránk, és tesszük, amit tennünk kell. Minden egyéb csak másodlagos lehet.
A kiképzésnél ugyanúgy kell felkészíteni a katonát, mint a sportolót. Akkor ugyan nem rúgom szét a fejét, de megszédül, és elveszti a küzdelmet. Utcán nem lehet ilyet csinálni, ott akkorát kell rúgni, hogy ne tudjon felállni. Jó helyre kell rúgni. Harcban ugyanez van, ott nincs olyan, mint a nótában: nekimenjek, ne menjek? Ott neki kell menni.
A tanítványaim közül többen voltak éles bevetésen, de én csak kiképeztem őket. Nem voltam olyan helyzetben, hogy megéljem, milyen, amikor kilövik mellőlem a társamat, a barátomat. Versenyszerűen verekedtem, rúgtam le másokat, és ipponnal megnyertem a küzdelmet, ezt ismerem, de nem voltam utcai verekedő sem.
Napjainkban sokszor halljuk a megjegyzést, hogy ez a háború tulajdonképpen a második világháború, azaz a mostani harcot azonosítják az előzővel, amelyet közülünk sokan mint katonák harcoltak végig. Ez az észrevétel nemcsak azért helyes, mert a jelen küzdelem is majdnem az egész világra kiterjed, hanem helyes azért is, mert ugyanazok az erők, amelyek az első világháborút okozták, felelősek a jelenlegiért is, s ezek az erők és hatalmak most is ugyanarra a célra törnek, amit akkoriban talán első pillanatban nem vallottak be, de harci szándékaik mélyen már akkor is meghúzódtak.











