Hiányzol nekünk, Anya! Mindig csak rád gondolok, és azt szeretném, hogy láthassalak és átölelhesselek, ahogyan te öleltél engem. (…) Gyakran arra gondolok, milyen lett volna, ha Isten úgy akarja, hogy velem maradj… Mindig ott van a lelkem mélyén, amit terólad tudok, mert én a te részed vagyok, és te én vagy. Szeretünk, Anya!
Most először nem taglózta le a fájdalom (…); először értette meg, hogy az emlékezet valóságos hely, amelyet bármikor felkereshetünk, és hogy néhány percet a halottak között tölteni nem feltétlenül rossz, sőt hatalmas megnyugvás, boldogság forrása is lehet.
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.
Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem… mindegy, milyen alakban… tégy őrültté! De ne hagyj egyedül.
Azt mondanám a gyászolóknak… tekints úgy minden napot, mint új kihívást, a bátorságod megmérettetését. A fájdalom hullámokban érkezik, vannak napok, melyek minden különösebb ok nélkül nehezebben elviselhetők, mint mások. Tűrd el a fájdalmat. Ne nyomd el.
Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.
Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.
Ha beszélünk a veszteségről, segítünk abban, hogy a gyász folyamata végbemenjen. Ezzel a megelőző gyógymóddal elháríthatjuk a depresszió súlyosbodását.
A halottakat el kell temetni, nem ahogy az egyiptomiak tették, megőrizve a testet, hogy a lélek halhatatlanságát biztosítsák általa. Nem! Igazán! Véglegesen! Fordítson hátat a múltnak, csak előre nézzen. Tudja, az idő mindent begyógyít, minden sebet.
Anya vidám volt, színes és feltűnő. (…) Ilyen volt, és azt gondoltam, örökre ilyen is marad. Nem tudtam, hogy a nevünket nem kőbe vésték, hanem csupán krétával egy táblára írták. Időnként valaki fogta a szivacsot, és letörölt egy nevet. Vajon szándékosan tette? Vagy véletlenül? Valóban azt a nevet akarta letörölni?
Hány halál
rabolja ki még hatodik érzékünket,
hány hiány telepszik még mellkasunkra,
míg egy felülírhatatlan virradat
elrongyolja torkunkban
a visszafojtott sírásokat?
Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
A szeles éj, amelyen elaludt
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe.
Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.
A halottak nem számítanak. Nekik már úgyis mindegy. Temesd el őket, és lépj tovább!
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Az emberek nem szeretteik gyászába halnak bele. Sokkal inkább abba, hogy sosem tapasztalhatták meg az igazi, mély szeretetet.