Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.
Gyász idézetek
Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de… de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk.
Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.
Azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is (…) fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig – vén bűnösök.
Ne gyászold, akiknek eljött az ideje! Te megéred majd, hogy szebb napokat láss, mikor nincs többé bánat.
Minden barát halála
vérzés
piros vad elszoríthatatlan
vért hullatva és vért köhögve
hajlok a lehulló rögökre.
Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát.
A nyitott sír felett
lomha fekete varjú száll.
Két szárnycsapás közt rám mered
a dermesztő Szabály. (…)De törvény,
hogy a halál csak az élőnek fájjon:
remegjek – gyászod örvén –
önnön tragédiámon.
Holttest mellett, gyászban az emberek általában nagyon fennkölten viselkednek.
Ha az ember meghal, minden dolga
olyan, akárcsak sohasem lett volna.Egy helyen marad meg igaz valója:
a fénysugáron, mely leválik róla.
A gyászban ellentmondásos hatalom munkál, megfellebbezhetetlen hatalom, amely éppannyira ösztökél a szükségszerű változtatásra, mint amennyire csábít a múlt iránti beteges hűségre.
A bánat egészen kis törés. A gyász pedig olyan formája a bánatnak, amely tulajdonképpen szerető kötés. Eltarthat a túlélő haláláig.
Várhatod-e, hogy egy holt visszatérjen? Nem várhatod. Ilyen jövő nincs, ilyen jövőre várva nem szeretheted a jelent! Ami nem jön, azt nem fogadhatod boldogan.
Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, melyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapuló vágyú szeretői – a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét.
Várok rád de tudom nem jössz vissza soha.
Nehéz föld alatt ágyaztak neked.
Alszol mozdulatlan.
Hiába zümmög a szél.
Hiába fütyülnek a rigók
Hiába csalogat a napfény.
Anyám volt, jogom van hozzá, hogy tudjam, mit gondolt élete utolsó óráiban; anyám volt, joga van hozzá, hogy a síron túl is segítsen, ha szükségem van rá.
Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,
(…)
és – mit tehetsz? – mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.
Ne adj időt az elmúlásnak,
minden gödörbe belerángat,
s nekem, kinek egyetlen lettél,
fájdalom-arannyal fizetnél.Tudtam? Nem tudtam? Holtan élsz már,
befont belülről a folyondár,
diófáidra nehéz hó esik,
velük gyászollak ma is reggelig.
Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A „halhatatlanságnak” ez a legvigasztalóbb formája.