Ha a színész, az orvos, az ügyvéd vagy a cipész megihat egy sört meló után, a futballista miért nem teheti meg?
Attól rosszul voltam, hogy egyesek segítőként aposztrofáltak. Én nem segítő voltam, hanem szövetségi edző. A segítő az, aki segít Mari néninek hazahozni a cekkereket a közértből.
1985 augusztusában a legjobb összeállításában felálló Anderlechtet vertük 3-0-ára Brüsszelben. A mérkőzés előtt Mecseki Sanyi bácsi nem győzte hangoztatni, hogy figyeljünk Enzo Scifóra, mert ha nem vigyázunk rá, abból nagy baj lesz. Az első félidőben rúgtam két gólt, azzal vezettünk 2-0-ára, a szünetben oda is mentem Sanyi bácsihoz: „Te, doki, melyik az a Scifó?…
Ha visszatekintek a nemzeti együttesben eltöltött tíz évemre, azt mondom mindig voltak fellángolásaink, de az 1986-os vb után már nem volt reális esélyünk a kijutásra. Már csak amiatt sem lehetett, mert úgy váltogattuk a szövetségi kapitányokat, mint más az alsónadrágját.
Vallom, Verebes József példáját kell követni. Ő, függetlenül attól, hogy mennyi az eredmény, a neves válogatottakat is lecseréli, ha nem úgy játszanak, ahogyan szeretné.
Az újságok tizennyolcezer nézőt írtak. Szegeden ki tudja mikor voltak annyian a lelátón. Valósággal őrjöngött a tömeg, a néhány tucat Vasas-drukker hangja beleveszett a hazaiak diadalordításába. Mert hát nincs értelme tagadni, az a meccs, az a kilencven perc nem rólunk szólt. Ültem a kispadon, Genzwein Feri pedig egyfolytában mondta: „Kiesünk, Kálmán, kiesünk!” Én meg üvöltöttem vele… „Ferikém, fogd már be a pofád, menj a büdös francba. Ne károgjál itt nekem. Várd ki a végét…
Elutaztam ellenfélnézőbe. A Svájc-Románia meccset néztem meg Száger Gyurival, és hazafelé a repülőgépen együtt jöttem a románokkal. Láttam, hogy Lucescu, a románok edzőlegendája méreget, aztán egyszer csak odajön hozzám. Hozta magával Bölöni Lacit. Néztem rá, hogy mi a francot akar, és Lucescu megkérdezte tőlem: „Ismered te a magyar és a román történelmet…?”
Azt hittem, rosszul hallok. Épp egy román jön nekem a közös történelmünkkel, az anyja úristenit. Felment bennem a pumpa és azt feleltem neki: „Miért, te ismered…? Lucescu alighanem látta, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben, de azért mosolyogva folytatta: „Nahát, akkor most ti, magyarok tehettek azért, hogy a két nép jobb kapcsolatba kerüljön egymással. Győzzétek le a csoportban az angolokat, mi is sikerrel vesszük az akadályt, és akkor a két nemzet, a magyar és a román együtt utazhat Spanyolországba…”
Miket beszél ez itt, ez járt a fejemben, mit képzel magáról, de megpróbáltam higgadt maradni, és odavetettem neki: „Rendben van, győzünk az angolok ellen, de mennyi lesz a prémium?”
Lucescu csóválta a fejét, és döbbenten motyogta: „De hiszen nekünk nincs pénzünk, én a dicsőségről, a közös történelemről beszélek…”
Nekem sem kellett sok: „Közös történelem, rendben. Adjátok vissza Erdélyt, és akkor mi megverjük az angolokat…”
A legtöbb gólomnál nem gondolkodom túl sokat, mindig csak annyit akarok, hogy a labda valahogy bejusson a kapuba. Gyors akarok lenni fejben, és ösztönösen jól dönteni, persze a képességek is számítanak, de sok minden fejben dől el.
Az emberek próbálnak tökéletesnek mutatkozni az Instagramon, ahelyett, hogy lazítanának, szórakoznának. Ez magad miatt lenne fontos. Mint Jack Grealish a Bajnokok Ligája-döntőt követő ünneplésnél. Az gyönyörű volt! Mindenki így ünnepel egy Bajnokok Ligája-győzelmet, de őt a kamerák is figyelték, mert egy celeb, egy híresség, és végsősoron mindenki ilyen szeretne lenni. Nem veszíthetjük el teljesen önmagunkat.
Néha belefutok Manchester United-drukkerekbe, akik mondanak ezt-azt, és a szememre vetik, hogy nem vagyok jó. Én meg rájuk nézek, és arra gondolok: ugyan már!
Egyfelől a Manchester City csatára vagyok, akit minden héten emberek milliói néznek. Másfelől viszont egy teljesen hétköznapi srác Norvégiából, aki most Angliában él, és szeretné jól érezni magát a körülötte lévő emberek társaságában.
A győzelem a lényeg. Miért nyertünk a Bajnokok Ligájában? Mert minden meccset behúztunk. Megnyertük a Premier League-et, mert mi győztünk a legtöbbször. Ehhez természetesen kellettek a gólok, de a végén csak a győzelem számít, hogy trófeákat szerezzünk.
Imádom a gólpasszokat, mert ilyenkor látom az örömöt a társak szemében, és ez csodálatos dolog.
Megkönnyebbülés volt a Premier League-et megnyerni, mert az Arsenal az egész szezonban nyomás alatt tartott minket, a City pedig sorozatban kétszer nyert azt megelőzően, hogy idekerültem volna. Ha nem sikerül megnyernünk, azt kérdezték volna, mi a fenét csinálok egyáltalán itt. „Nélküled megnyertük, veled viszont nem sikerült!” Szóval a Premier League megkönnyebbülés volt.
Különleges érzés. És annyira jó. Nehéz ezt elmagyarázni. De arra késztet, hogy újra és újra át akarjam élni.
– mondta a gólszerzés élményéről.
Csatárként a játékban nincs annyi teendőm, viszont folyamatosan koncentrálnom kell, ha esetleg hirtelen felbukkan a labda. Ha nem koncentrálok, akkor a helyzet is kimarad. Szóval fontosak a részletek, hogy mit tehetek a különböző helyzetekben.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a legmagasabb szinten focizhatok, a legnagyobb stadionokban, a legjobb játékosok társaságában. Mázlista vagyok, el kell ismernem, ki kell élveznem.
Azért jöttem ide, hogy Bajnokok Ligáját nyerjek. Ezt ki is mondtam. Megcsináltuk. Tripláztunk. Szerintem én is változtam a City játéka miatt. Persze nem volt egyszerű, mert Peppel sosem az, annyira magasak az elvárásai. Pozitív gondolatokkal, pozitív energiával érkeztem, hogy feltegyük a koronát a Manchester Cityre, amely nagyon közel járt párszor a Bajnokok Ligája megnyeréséhez. Premier League-et korábban is nyertek, szóval ott nem kellett sokat hozzátennem, bár a végén sikerült. Azzal a céllal érkeztem, hogy megadjam azt a kis lökést, ami ahhoz kellett, hogy a világ legjobb csapata legyen.
Úgy érzem, jobban ügyelnek a megállításomra, több játékos van rajtam. De ez rendben van, nem bánom. Nekem nagyobb kihívás, de ha többen vannak rajtam, akkor nagyobb terület jut a csapattársaimnak. Ez ilyen egyszerű.
Általában azért szoktak kritizálni, amiért nem érek a labdához. Van, hogy párszor visszalépek, hogy csatlakozzak a támadásokhoz, többnyire azonban körbe-körbe sétálok, elöl ácsorgok, miközben a saját világomba zárkózva végzem a mozgásaimat. Nehéz ezt elmagyarázni. Kiszakadok a testemből és zombivá válok. Mint amikor zónába kerül az ember. Figyelem a környezetemet. Várok a lehetőségre. Mert készen kell állni, amikor jön a lehetőség. Készenlétben vagyok, de többé-kevésbé sétálok, miközben szkennelek és szkennelek. Várom a lehetőséget, és azon agyalok, mi minden történhet, ha itt kapom a labdát, vagy ha ott kapom a labdát. Ez egy megérzés. Nincs sok feladatom, amikor hátulról építkezik a csapat. Ott állok, várva a megfelelő pillanatra, hogy aztán…
