Teljesen szívemből arra törekedtem, hogy visszaadjak valamit a portugál embereknek, azzal, amit a legjobban tudok: a futballal. Sikerült két címet nyernem a válogatottal, ami büszkeséggel tölt el, és megerősít abban, hogy eredményesen harcoltam a nemzetemért.
Foci idézetek
A sorozatban elért 5 BEK-győzelem nem a véletlen műve volt, ez azoknak az értékeknek köszönhető, amik azóta beleivódtak a mezekbe, a címerünkbe. Az akkori sikerek kijelölték az irányt, és ennek köszönhető, hogy a Real Madrid hosszú évtizedek elteltével, még most is a világ legnagyobb klubjai közé tartozik.
Di Stéfano és Puskás káprázatos párt alkottak, ez az igazság. Nekem nem adatott meg, hogy élőben lássam játszani Puskást, de édesapámnak annál inkább. Az ő történetein nőttem fel, állandóan a Real Madrid BEK-sikereiről mesélt, és az elmondása alapján kétség sem férhet ahhoz, hogy annak a csapatnak ők ketten voltak a kulcsfigurái.
Óriási tiszteletet érzük a Real Madridnál Puskás iránt, mind a mai napig. Nagyon fontos, hogy becsben tartsuk azokat, emlékezzünk azokra, akik a klubunkat hozzásegítették ahhoz, hogy mára ekkora presztízse van. Puskás Ferenc a történelem legjobb Real Madridjának volt az egyik kiemelkedő játékosa, és az az igazság, hogy örökre az adósai leszünk azért, amit a klubért tett.
Nem éreztem úgy, hogy a csapat tagja lennék, nem kötődtem a játékostársaimhoz. Ilyet Liverpoolban nem éreztem, azok voltak életem legszebb napjai. A stáb odafigyelt rám, különlegesnek éreztem magamat. Mindig alig vártam, hogy odamenjek, a válogatottnál viszont csak a meccsek és az edzések voltak jók, utána legszívesebben hazamentem volna.
Van egy fontos dolog, amit Nagymihályban tanultam egy egykori kapustól, Marián Kelementől: egy hálóőrnek a győztes és a vesztes meccsek után is ugyanúgy kell viselkednie. Meg kell találni azt a lelki egyensúlyt, nehogy egy sikeres találkozó után valakivel elszaladjon a ló, vagy esetleg egy vesztes mérkőzés után összeomoljon lelkileg. Egyik sem ideális állapot.
Mindig visszautasítottam a külföldi csapatokat, mert arról álmodtam, hogy visszakerülök a válogatottba, és játszhatok a világbajnokságon Japánban és Dél-Koreában 2002-ben. De nem kerültem a keretbe. Voltak ajánlataim külföldi kluboktól, de mindig félretettem őket. Ha azt kérdezed, szerettem volna-e játszani a Bombonerában, a Boca Juniors pályáján és mezében, azt mondom: természetesen. Persze hogy szerettem volna, de nem úgy alakult.
Az 1994-es világbajnokságot, nem csak a mi meccseinket, a hőség határozta meg. Felfoghatatlan volt. Embertelen erőfeszítést kellett tennünk, hogy játszani tudjunk. De a szenvedély és az eredmény iránti vágy hajtott minket, ráadásul az ott élő olasz bevándorlók büszkék voltak ránk. Ezt éreztük csapatként is, pluszerőt adott a nehézségek leküzdéséhez.
A Honvéd elleni meccs előtt bementem az öltözőbe, hogy felrázzam a játékosokat, akik erre megtapsoltak. A meccsen aztán kikaptak, ekkor ismét bementem az öltözőbe, és lehordtam őket, hogy nem engem kell megtapsolni, hanem a pályán kell kitenni a szívüket. Azért ilyenkor érzem, hogy kicsit megremegnek a játékosok.
Úgy érzem, mindent elértem a futballban, amit lehetett. Játékosként magamra húzhattam a címeres mezt vb-n, és Európa-, valamint világválogatott is voltam. Sok trófeát nyertem a Vasassal is. Edzőként szintén feljutottam a csúcsra, hiszen vébére vezettem a válogatottat, és külföldön is dolgoztam. Persze voltak negatív élmények is, de csak a szépre emlékezem.
A rendszerváltás évében az is kiderült, hogy a magyar labdarúgásban nincs meg az az erő, amely a megújuláshoz szükséges. Nem is lehetett meg, hiszen a foci olyan, amilyen a társadalom.








