A futballedzősködés soha véget nem érő kihívássorozat. Ennek nagy része valóságos esettanulmány az emberi gyarlóságról.
Foci idézetek
Egy döntő elvesztése megrázó élmény, különösen akkor, ha mi 23-szor lőttünk kapura, az ellenfél pedig csak kétszer, vagy ha kihagytunk még egy tizenegyest is. Ilyen esetekben nekem mindig az volt az első gondolatom, hogy gyorsan át kell tekinteni, mi is a legsürgősebb feladat az adott helyzetben. Azonnal a javításon és a megújuláson kezdtem el gondolkodni.
Én lettem az Év Labdarúgója, az 1961-1962-es szezon legjobb játékosának választottak, mindössze huszonegy esztendősen. Óriási dolog volt ez. Ha belegondolok, hogy azokban az években hány különleges képességű klasszis, sőt világklasszis szerepelt a magyar bajnokságban, akkor nagyon büszke lehetek magamra. Mondom, huszonegy éves voltam.
Már nem futok olyan gyorsan, ahogy korábban megszokhatták tőlem, és most már rutinommá vált, hogy mindennap jógázok és jeges fürdőt veszek – ezek segítenek abban, hogy a legtöbb mérkőzésen pályára léphessek.
Ellenfélként soha nem jó érzés kisétálni egy olyan stadionba, ahol majdnem felrobban az egész közeg. Mindenképpen hatással van rád. Néhány játékost ez még jobb teljesítményre sarkall és meg tud vele birkózni, valakit viszont teljesen leblokkol és nem tud úgy játszani, ahogy máskor. Ez egy nagyon fontos előnye a hazai pályának.
Ha mondjuk nem otthon játszunk és az ellenfelünk 1-0-ra vezet, a szurkolók azt már úgy ünneplik, mintha ez lenne a leglenyűgözőbb dolog, ami valaha történhetett velük. Ebből is látszik, mekkora nagy dolog legyőzni a Manchester Unitedet. Néha a szurkolók még a döntetlent is megünneplik ellenünk.






