Amikor látod, hogy valakinek beverem a képét, te élvezed azt.
Várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat.
Egyszer interjút csinált velem egy riporter. Egy nagyon törékeny, fehér úriember. Egy gyenge fickó. És amikor bejött hozzám, akkor néhány bunyós srác az edzőteremből elkezdte ugratni, csúfneveket kiabáltak neki meg minden. És amikor elkezdtük az interjút – különben nagyon jó interjú volt –, akkor leállítottam a srácokat, hogy hagyják abba a szívatást. Muzulmán ünnep volt, Ramadán, szóval muzulmán ruhában voltam, nálam volt a Korán. És szóltam, hogy hagyjátok már békén ezt a fickót. Ő is ember, megérdemli a tiszteletet. És az interjú után, úgy két héttel később, amikor vége volt a Ramadánnak, azt mondja a barátom: „Mike, itt vagyok az edzőteremben, az FBI beszélni akar veled”. Odamentem, hogy beszéljek velük, ők meg három háztömbnyi körzetben lezártak mindent. Szóval odamentem, és azt mondtam: „Tessék, uraim”, erre mutattak egy képet arról a riporterről. Kérdezték, hogy ismerem-e ezt az embert. Mondtam, igen, csinált velem egy interjút két héttel ezelőtt. De ha valami rosszat csináltam, egy kicsit durva voltam, vagy megbántottam, akkor nagyon sajnálom. Erre azt mondja a nyomozó: „Nem, Mike. A srác bírta magát. Azzal a 15 emberrel volt baja, akire rálőtt, azzal a kilenccel, akit megölt.” Sorozatgyilkos volt a fickó.
Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberekben a közlési vágy.
Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éccakai sírásba kerül a, hogy nappal mindig nevessen az ember szeme.
Húszévesen az akarat uralkodik rajtunk, harmincévesen az ész, negyvenévesen pedig a megfontolás.
Egy bölcs ember mindig beismeri a hibáit, hogy a barátait megnyugtassa.
Az emberiséget három nagy csoport alkotja: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók és azok, akik mozdulnak.
A nagyság nem az erőben rejlik, hanem abban, hogy valaki jól használja azt. (…) Az az illető lehet a legnagyobb, kinek ereje a legtöbb szívet inspirálja azzal, hogy helyes példát állít.
A kitartás és az önfejűség között az a különbség, hogy az egyik többnyire erős szándékból fakad, míg a másik erőtlenségből.
Az öntelt ember ritkán hálás ember, mert soha nem gondolja, hogy ugyanannyit kap, amennyit megérdemelne.
Hogy a gyerekek nem tudják, mit akarnak, abban minden nagy tudományú tanító- és hopmester egyetért; hogy azonban felnőttek is gyermek módra támolyognak ezen a földön, és mint azok, éppúgy nem tudják, honnan jönnek és hová mennek; hogy éppoly kevéssé cselekszenek igaz célok szerint, s éppúgy kétszersülttel és kaláccsal és nyírfavesszővel kormányozzák őket: azt senkinek sem ízlik elhinni, pedig úgy vélem, kézzelfogható igazság.
Sok az olyan ember, aki azt képzeli, hogy amit tapasztal, azt meg is érti.
Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a szellem és a jellem.
Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van. Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a lelkiismeretével bíbelődik: senki nem kér tőle bocsánatot. Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja sebeit. (…) Érvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk – az erős soha! Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.
Sokszor az emberek azért küzdenek a legelszántabban, hogy megőrizzenek egy illúziót, és azokat ítélik el, akik megkérdőjelezik azt.
A legtöbb ember inkább elfogad egy valószínű hazugságot, mint egy valószínűtlen igazságot.
Ha az az érzésed, hogy átvágnak, akkor valószínűleg tényleg átvágnak.
Ha meg akarjuk érteni az ember lényegét, mindenekelőtt a múltjával kell tisztában lennünk.