Ha káosz van a fejünkben, akkor káosz lesz az életünkben is.
Az elménk az a gépezet, amely kormányozza az életünket.
Mindegy, tökmindegy, csak valami legyen, ami megment attól, hogy belefulladjak ebbe az egyhangú, jelentéktelen és gyáva létbe.
Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam.
Az a baj az élettel, hogy a két óriási semmi között csak nagyon ritkán történik valami, az emberek meg csak várnak, miközben a Halál ül a vérvörös fenekén, és röhög.
A könyvek biztonságot nyújtanak. Olyanok, mint a barlangok, ahová behúzódhatsz, ha az életed körül forgószél támad, vagy ha úgy érzed, fenyeget a vihar. Időt adnak számodra, hogy rendezd a gondolataidat, segítséget, hogy dönteni tudj jó és rossz között, utat nyitnak számodra, ha úgy érzed, nem tudod eldönteni, merre tovább. Az életed maga is egy könyv, csak az a kérdés, mit kezdesz vele. Nem mindegy, hogy vígjátékot akarsz-e kerekíteni a végére, amire úgy emlékeznek majd az olvasóid, mint egy szórakoztató történetre, aminek élvezet volt a részesévé válni, vagy drámát, amiben sírhatnak, mégis úgy érzik, tanultak, fejlődtek általa, netán egy olyan történetet kanyarintasz, amit senki nem olvas szívesen, és azt is el akarják felejteni, hogy valaha a kezükbe vették a regényt.
Ne pazarolj el egyetlen percet se az életedből arra, hogy szeretetért kuncsorogsz.
Én viszont azt mondom, szeretni kell az életet, és úgy szeretni, ahogy mi akarjuk, nem úgy, ahogy mások szerint kellene.
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt.
Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét épp úgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőségekhez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.
Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létét, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.
A világ jövője nem attól függ, hogy mennyire értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet.
A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi.
Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk levő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, megtanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk – lépésről lépésre – ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé.
Az élet áramlás. Ha egy folyó áramlását gáttal akasztják meg, a folyó meghal. Ha a vér áramlása megakad valahol a testben, az ugyanígy az élet végét jelenti.
Minden élet a víz mozgásával áramlik. Még az életünk is szüntelenül együtt áramlik a vízzel. Voltaképpen a születés és a halál körforgása is ezzel az elvvel áll összhangban. A keringés csakugyan természeti törvény. Van azonban egy létforma, amely konokul igyekszik megszegni a természetnek ezt a törvényét: az emberiség. A mohóság, a gőg és az egyik világszemlélet hangoztatása a másik ellenében mind megakasztják az áramlást. Ez okozza számos gondunkat, […] a kapzsiság szülte háborúkat, az irtóztató szerencsétlenségeket, a fásultságba süllyedő környezetszennyezést.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.