Ilyen az élet, gondolom magamban: egyszer hideg van, s máskor langy tavasz; a tűz ott alszik ki, ahol meggyúl, csak az állomások maradnak meg, de az emberek mindig újak azokon is.
Milyen is a képzelet: nem elégszik meg a jóval, hanem izgalmakat és veszélyes kalandokat talál ki, csakhogy mindenáron színesítse az életünket.
Mai életünket Ész istennő kormányozza, aki a mi legnagyobb és legtragikusabb illúziónk.
Ha nem vagy tisztában a korlátaiddal, nem sokat fogsz elérni az életben.
Azok az emberek, akik azt mondják, hogy az életnek nincs értelme, nem ismerik a szeretetet.
Az élet olyan, mint az iskola, egy fontos különbséget leszámítva – az iskolában előbb megtanítják a leckét, és utána vizsgázol. Ezzel szemben az életben előbb vizsgázol, és utána a te feladatod megtanulni belőle a leckét.
Az élet tanulás. Pont. A tudatlanság leküzdése az utazás célja. Senki nem várja el, hogy mindent tudj az elején. Az a célja az ismeretlenbe tett utazásodnak, hogy villanyt gyújts tudatlanságod sötétjében.
Az élet egy utazás a nemtudásból a tudásba. A nemértésből a megértésbe. A zavarodottságból a tisztánlátásba. A világ úgy van kitalálva, hogy beleszületsz egy kusza helyzetbe, amiből nem értesz semmit, és emberként egyetlen feladatod van: megérteni ezt az egészet.
Lehet, hogy a változás ijesztő, de elkerülhetetlen. Valójában az egyetlen biztos dolog az életben az állandóság hiánya. Ha nem akarsz, vagy nem vagy képes alkalmazkodni az élet szüntelen hullámzásához, nem fogod élvezni az itt töltött időt.
A második esélyek azért vannak, hogy éljünk velük. Nem számít, hogyan jönnek, vagy hogy megérdemeljük-e. Élj velük.
S különben is: odabent a lélekben dől el, hogy ki a rabszolga, s ki az úr, legalább a saját törékeny, rövid kis élete felett.
Életünk legnagyobb pillanataiban mindig úgy érezzük, mondanunk kell valamit, és így azonnal tönkre is tesszük életünk legnagyobb pillanatait.
Az élet két világ között lebeg,
mint rezgő csillag éj s nappal határán,
mi vagy, mi voltál, ah ki mondja meg?
Ki mondja meg, hogy eztán még mi vár rám?
Az élet legfőbb célja az érzés – érezni, hogy élünk, még ha fájdalomban is. Ez a „sóvárgó űr” hajt mindannyiunkat a vad után, ez sarkall viadalokra, ez indít útnak újra és újra, ez vezet féktelen, de mélységesen átérzett élmények hajszolására, melyeknek fő varázsereje a velük járó nyugtalanságban rejlik.
Ha újra kellene kezdenem életemet, nem tudom, mit szeretnék másképpen csinálni; leginkább szeretnék talán meg sem születni.
Honnan a fenéből tudjam, meddig élek, egy évig vagy egy hónapig? Bár tudnám, akkor többféleképpen is megszervezhetném a költekezésemet.
Ha az életből levonjuk a gyermekkort (ami vegetálás) – az alvást, evést, mosakodást, be- és kigombolkozást – mi marad a tulajdonképpeni létezésre? Egy mormota nyara.
Ha megszűnünk előrenézni, életünket sem leszünk képesek megújítani többé.
Az életnek, mint energetikai folyamatnak szüksége van az ellentétekre, amelyek nélkül, mint ismeretes, energia nem keletkezhet. A jó és a rossz nem egyebek, mint e természetes ellentétek erkölcsi látószögei. Sokszorosan megnehezíti az emberi létet, hogy ezt így kell éreznünk. Ez a szenvedés, mely leválaszthatatlanul tapad az élethez, nem kerülhető meg.
