Az ember igazából sohasem változtatja meg az életét, nem lehet megváltoztatni; amilyenek gyerekkorunkban vagyunk, olyanok maradunk egész életünkben, nem a változtatás az, amitől az ember elölről kezdi az életét.
Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz. Csakhogy későn jöttem rá. Ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. Ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. És nincs menekvés. Túl későn kezdtem vágyakozni. Minden erőmmel. Annyi bajt hoztam magamra, hogy el sem bírod képzelni.
Megtanulta, hogy semminek a végső értelmét nem ismerheti meg az ember, s a szépség oly titokzatos, mint maga az élet. Megtanulta azt is, hogy a szépség fonalai mindenütt összefonódnak az élet fonalaival, s tudta, hogy ő maga is parányi részecskéje csak annak a kibogozhatatlan szövevénynek, melyet napsugárból, csillagporból és csodából szőttek.
Élünk egy halálosan átlagos életet, aztán összespórolunk egy hatalmas motorra valót, felpattanunk rá, és úgy érezzük, mégiscsak jó élni. Amikor ilyesmit látok, mindig nagyon elszontyolodom. És olyankor úgy találom, hogy az élet talán még annál is sokkal értelmetlenebb, mint amilyennek odáig tartottam.
Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni.
– Harry Potter és a bölcsek köve (2001)
Melletted millió ember nézi, hogy hova lép.
Nagyon szépek, mégsem élnek. Vannak, de ez nem elég,
Szívük mélyén sötétség van a szivárvány helyén.
Te olyan más vagy: nagyon vártad, hogy jöjjön érted a fény.
Akinek lé határozza meg a tudatát, az csak törtet,
De ha szívből élsz is, jól vigyázz, mert az meg összetörhet.
Harcolj, hogyha fontos! A Félelmedet küzdd le!
De ha fehéren és feketén látsz csak, az élet neked szürke.
Életünk során gyakran letérünk az útról. De az emberek, nem pedig a jelek, amik segítenek visszatalálni a helyes útra.
Az élethez hozzátartozik az, hogy fájdalmat okozunk egymásnak vagy önmagunknak, de ebből nem következik az, hogy gyűlöljük a másikat.
Van, hogy évekre szeretnénk megállítani a pillanatot és van, hogy évekig várunk egy pillanatra, de olyankor nem várnak velünk. Egyedül maradunk, magunkban, a saját igazságunkkal. Lehetetlenül remélve, hogy az fog győzni, de mindig csak veszít. Azután egyszer csak elérkezik a pillanat, de addigra az a pillanat már sorsfordító is lehet, és amit elvesztettnek hittünk, újra felbukkant előttünk. Amit addig átoknak gondoltunk, az ellenkezőjére fordul, és azok között találsz új családra, akik veled együtt elvesztették azt.
Van, hogy az ember onnan szeretné folytatni az életét, ahol megtört, de visszatartja egy kéz, és hiába tudja, miért, nem tehet ellene semmit, nem tudja eltüntetni azt a kezet vagy inkább a gazdáját. Ezért aztán, ahogy menekülne az ember, a kéz úgy húzza egyre jobban vissza, és képtelen ellenszegülni.
A hatalmi felépítmény el akarja hitetni velünk, hogy csupán egy bölcsőtől a sírig botladozó test vagyunk, és azt hívják „életnek”, ami eközben történik velünk a futószalagon.
Az élet állandó válságok leküzdéséből áll, csak éppen az egyik képes rá, a másik ellenben nem!
Hiszek abban, hogy életünket magunk teremtjük és alakítjuk elménk segítségével.
Mit ér az élet kalandok nélkül?
– Harry Potter és a Főnix Rendje (2007)
Ha az élet adott neked egy citromot, csavard ki, és nyiss egy limonádéstandot.
Az élet nagy áldása, ha tudatában vagyunk a négy- és ötcsillagos élményeknek, s meg is teremthetjük rájuk a lehetőséget.