Kinek mi dolga? – Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.
Hazudni tanít, aki tiltással nevel,
De hazudni könnyebb, mint hibát ismerni el.
Szánalmas kis lény az ember, önnön sorsán túl nem lát,
Könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság.
Vaknak, ki fényt nem kapott,
Sose láthat napot, csillagot,
Neki mondd, hogy van Isten.
Fáj minden pillanat, mit nélküled el kell töltenem,
Egy gyenge mondat vigasztal: egyedül jobb nekem.
Amikor vége az utolsó dalnak is,
És a varázslat szétfoszlott már,
Mi lesz veled? Egyedül hagy a zajos tömeg,
Sebzett vagy, és te sem tudod, hol a helyed.
Lehet, hogy azt hiszed, hogy valaki vagy,
De az a valaki mit ér valaki nélkül?
Itt egyedül csak az van egyedül,
Aki annyira szereti magát, hogy végül senkit se lát.
Átsírt éjszakák, elvesztett barátok,
A világ közepén magadat egyedül találod.
Hol az igazság, hol az érvelés?
Hol az álmodás, hol az ébredés?
Mind el kell menjünk, nincsen magyarázat.
Jó volna tudni, hogy a túloldalon várnak.
Itt ül az idő a nyakamon,
kifogy az út a lábam alól.
Akkor is megyek, ha nem akarok,
ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél,
az ember mindig jobbat remél,
porból lettem, s porrá leszek,
félek, hogy a ködbe veszek.
Csak egy nap az élet
és lassan bealkonyul.
A játéknak vége
s a függöny lehull.
Ha majd télbe ájulsz, mint az útszéli fák,
Te is állva és büszkén csináld!
Azt a néhány kis ráncot, amit én tehettem rád,
Nagyon köszönöm!
Tőlük lettél pont ilyen szép!
Csak egy nap az élet
s ez már a délután.
Kúsznak az árnyak
az otthonom falán.
Engedj, vezess, mondd, merre menjek,
Mutasd meg, kit szeressek,
Hol találom a fényt,
És kiben bízhatok még.
Ha az életben nincs már több móka,
Meghalunk, mintha nem volna
Több dolgunk a világba`,
S édes lenne a halál.
Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.