Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon… mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az.
Volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Egy kézfogás még, – töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Szívem szorul a félelemtől
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak színpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet…
– Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég… Isten veled!…
Te csak repülj, repülj tovább is,
Repülj egy hosszú életen,
Ne ismerd meg azt a fájdalmat,
Melyet szereztél énnekem…
De – talán – majd egyszer csalódva
Fel fog zokogni jégszived
S meg fogod bánni, nagyon bánni,
Hogy jégre vittél engemet!…
Amit nem fejeznek be megfelelő helyen és időben, örök időkre befejezetlen marad.
Az apja azután is mindig könnyezett, nyolc év után is minden látogatás végeztével. Ő pedig mindig úgy érezte, nem maradt eleget, nem viselkedett elég megértően, nem ölelte át őket kellő szorosan.
Amikor a vonat elindul, az ottmaradóknak csöndesen intenek az ablak mögül, mondatoktól felpuffadt szerelmes tekintetükkel istenveledeket suttognak.
Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága:
ma csókolsz utoljára.
Ma búcsúszóban érkezett az ősz.
Ma búcsúszóval messze ment a párom…
És a szívem ma üres lett nagyon:
deresre sápadt minden, minden álom.
Emberek között, akik egyszer szerették egymást, s aztán elmentek egymástól, marad valamilyen kegyetlen, minden írott szerződésnél és ünnepélyes eskünél keményebb kötés, mely ellen nem tudnak vétkezni, akkor sem, ha akarnak.
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Én elindultam, és vissza se nézek már,
Felejts el, és soha ne gondolj rám,
Ne kérdezd, hová, ne kérdezd, miért,
Nyugtalan szív pumpálja bennem a vért.
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
A viszontlátás üdv, a búcsú seb,
az új viszontlátás még édesebb,
és éveket pótol egy pillanat;
a végső válás mégis megmarad.
Ha távol vagyunk, képzelődünk. Induláskor sajgó szívvel hagyjuk magunk mögött a gyöngéd vonzalmakat, ugyanakkor azzal a furcsa érzéssel is, hogy kincset ástunk el a föld alá.
Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni.
Vigyázz a szívemre – itt hagytam nálad!
Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.