A bunyóban az utolsó ütés számít egyedül.
Muhammad Alit a legjobb éveiben egészen biztosan csak egy puskával lehetett volna megállítani, nem bokszkesztyűkkel. Ha nincs az a három éves kihagyás a katonai szolgálat megtagadása miatt, akkor minden rekordot megdöntött volna.
Van egy bokszos mondás:A monokli legjobb ellenszere a gyors kéz.
(Matt Murdock)
Az ökölvívásnál a legfőbb a lábak könnyedsége. Ugrálnia kell, mintha táncolna. Táncikálva veri ki az ellenfél fogát.
A súlyos sportsérülések és a sport okozta halálozások nem az ökölvívásban a leggyakoribbak, a köztudatban ez mégis veszélyes sport.
Saját jószántamból talán sosem tanultam volna meg bokszolni. Irtózom attól, hogy bárkit is megüssek, így a fiaimat se fegyelmeztem soha. De végül is nagyon megszerettem, mert rájöttem: tisztességes, szép játék az ökölvívás. Csak kisstílű, primitív sportolók csinálják durván, az igazi nagy játékosok nem megölni akarják az ellenfelet.
Egy három mérkőzésre szóló megállapodásom volt Don Kinggel. A szerződés értéke 38,5 millió dollár volt, és a harmadik, utolsó mérkőzést Mike Tyson ellen kellett volna vívnom, miután kijön a börtönből. Tudom, hogy meg tudtam volna verni. Ez lett volna az utolsó mérkőzésem, eredménytől függetlenül, és abbahagytam volna a bokszot.
Bárki ellen küzdöttem, ellenfelem karrierje tőlem függött. Úgy éreztem, hogy tízszer annyi kritikát kapok, csak azért mert fehér vagyok. Ezt a „Nagy Fehér Reménység” dolgot soha nem értettem. Mindig arra a napra vártam, amikor a bokszolókat a tudásuk, nem pedig bőrszínük miatt különböztetik meg.
A boksz volt az egyedüli dolog az életemben, amit szerettem, de sohasem tudtam élvezni.
Negyedéves, végzős voltam a középiskolában, amikor anyám azt mondta, hogy szeretné, ha elindulnék a Golden Gloves-on (Állami amatőr ökölvívó bajnokság). A testvérem Kansas Cityben ekkor már megnyerte a Golden Gloves-t. Sok bokszoló volt már a családunkban, ezért rögtön tudtam, hogy most jött el az én időm.
Ezúttal pusztító üzemmódban fogok ringbe lépni. Az odavágón nagyrészt óvatos voltam, de amikor rákapcsoltam, azonnal le is ütöttem a fejét a nyakáról. Beszéljünk a tényekről. Bárkit elkaphatnak ebben a súlycsoportban, ahogy azt már sokszor láthattuk, de ezúttal nem a pontozásos győzelemre fogok menni. Ki fogom ütni a pi***ba. Évek óta először kihívóként megyek egy meccsre, nem pedig bajnokként. Úgy gondolom, hogy kihívóként mindig jobb vagyok, mert megvan az a célom, hogy elérjek valamit, és ez feltüzel.
– nyilatkozta Fury egy hónappal a Fury/Usyk visszavágó mérkőzés előtt
Mint profi bokszoló Muhammad Ali volt az első számú példakép számomra, ő a legnagyobb ikon ebben a sportágban. Gyerekként azonban nem csak egyfajta követendő példát vagy elérni kívánt célt lát maga előtt az ember. Természetesen kamaszként az első példa, amit maga előtt lát az ember, az az édesapja, engem pedig fiatalon az nyűgözött le a legjobban, hogy őt mennyire lenyűgözi az, amikor Muhammad Alit látja bokszolni. Emiatt kezdtem el az ökölvívást én is, olyan akartam lenni, mint ő. Amikor láttam a meccseit, feltűnt, ahogy hergelte, heccelte az ellenfelét a ringben, kihasználva annak haragját. Mert amikor az ember elveszti a fejét, akkor hibázik. Ő sokkal inkább ésszel és szívvel küzdött, mintsem erővel, én pedig pontosan ilyen próbáltam lenni. Úgy gondoltam, erre én magam is képes vagyok, édesapám pedig szülőként és edzőként is mindent megtett azért, hogy a sportban maradjak, és egyszer profi legyek.
Ha az értelmiség felső rétegei nemcsak előkelő illemtant, hanem alapos ökölvívást is tanultak volna, akkor az apacsok, katonaszökevények és hasonló kétes elemek „német” forradalma sohasem lett volna lehetséges.
Az ellenfél az amerikai köcsögfejű Randy Sandy volt, de én csak Randa Sandának hívtam. Rafinált vagabund. Tíz menetet bokszoltam vele. 190 centi magas volt, és akkora gatyában jelent meg a ringben, hogy nekünk függönynek elég lett volna. Egyszerre ütöttünk. Õ jobbkezest, én jobbal keresztülvágtam. Én voltam a gyorsabb. Négykézlábra ereszkedett. Elég siker volt az ipse. Ügyesen távol tartott magától. Amikor közel kerültem hozzá, megfogta mindkét kezemet. Milyen rumlija lett volna, ha van még egy kezem. Úgy termeltem, mintha darabbérben dolgoznék. Nyomtam, mint süket a csengőt. Amikor vége volt a tíz menetnek, be volt gerjedve a pali. De rendes volt, elkísért a sarokba, és rávert egyet a déli pólusomra. Fantasztikus diója volt, dehát ez nem szépségverseny.
– a Randy Sandy elleni mérkőzéséről.
Kezdő koromban azt hittem, mindent tudok. Szerencsére hamar rájöttem, hogy semmit se… Gyakran előfordult, hogy nem ütőfelülettel találtam. Ilyenkor jött a zsákolás. Nem egyszer, nem százszor, milliószor. Akkor érkeztem az edzésekre, amikor még senki se volt ott, s akkor távoztam, amikor már mindenki hazament. Hivatásos versenyző koromban a legegyszerűbb gyakorlatokat is elővettem.
Helsinki után, az edzéseken begyakoroltam egy ütéskombinációt: sorozás után bal horog, vagy sorozás után jobb horog. Aztán behunyt szemmel is ott fejeztem be, ahol kellett. Ez az, ami a mai gyerekeknek unalmas.
Abban az időben más volt a szemlélet, mint ma. Azt mondták: ha lejön a gyerek, meg kell verni. Ha visszajön, jó bokszoló lesz. Ha nem, nem kár érte. Kaptam én is három akkora pofont, mint a télikabát. Lerongyolódott az etetőm, mint a parasztgatya. A levest csak szalmaszállal tudtam enni, mert a kanalat nem tudtam bevenni az etetőmbe.
Hiszem, hogy jó esélyem lett volna megnyerni a bajnoki címet, miután én legyőztem olyan bokszolókat, akik legyőzték Giardello-t.
– nyilatkozta meghiúsult világbajnoki címmérkőzéésnek esélyeiről.
Azt hiszem, képes lettem volna negyedszer is megnyerni az olimpiát, amennyiben az amatőr ökölvívásban maradtam volna.
Annak idején sokan mondták nekem, hogy nem lesz belőlem jó bokszoló. Aztán láttam a televízióban Leon és Michael Spinkst, mindketten úgy nyertek aranyérmet a montreali olimpián, hogy szegény környéken nőttek fel. Az ő példájuk is kellett ahhoz, hogy ráébredjek, én is meg tudom csinálni, amit elterveztem.