A betegségem utolsó szakasza gyakorlatilag vegetatív létezés, bármiféle tudatos aktivitás vagy kommunikáció lehetősége nélkül. A létezés ezen formája számomra mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz. Ebben a helyzetben szilárd meggyőződésem szerint joggal igényelhető, hogy az embernek legyen joga az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal befejezni az életét.
Tripperem van, de a kolera miatt nem vettem eddig észre.
Mondja, ki nem beteg ezen a világon?
A lehető legjobb, az orvosnak s a betegnek is: a bizonyosság.
Az elmebetegséggel kapcsolatban mindig úgy éreztem, hogy valami titok rejlik mögötte. A titok, hogy mi van az énnel igazában. Mindig sejtettem, hogy az elborulás csak a felszínen mutatkozik.
– No es importante – mondja a doktornő, mert ha az ember életéről van szó, fontos tudni, hogy mi a fontos. A GERSON terápia szerint – márpedig én hiszek neki, bár csak az életem függ tőle – az a fontos, hogy a szervezet magához térjen a megrázkódtatásból és akkor legyőzi a hülye daganatokat. Ha ő választotta ki, ha nem. És akkor a térfoglaló progresszió (így is hívják előkelően a rákot) vissza kell, hogy vonuljon, hiába volt egy darabig többen, szaporodott jobban, az atavizmus, ez az ős sejt kipusztul az egészséges szervezetből, ha árt. Ez a természet demokráciája. Vagy a demokrácia immunrendszere.
Egy elég ronda daganat állítólag azt mesélte a minap egy társaságban, hogy attól vagyok újabban ilyen bátor, hogy már nincs vesztenivalóm, hát van, igaz nem attól, amivel ő még megijeszthet. A betegségnek egy dolgot biztos köszönhetek. Megtanultam látni.
Sajnos a betegség központú orvostudomány nem hallgat a jó szóra! Arra tervezték, hogy elnémítsa a tüneteket, mint például a fájdalom, a fáradtság, a rossz közérzet; hogy az olyan jeleket, mint a láz, a duzzanat, a gyulladás, a tumor eltüntesse; hogy helyreállítsa a koleszterinszint, a vércukorszint, a kalciumszint mutatószámait; hogy „normalizálja” a viselkedést depresszió, idegesség esetén. A tünet, mint a jéghegy csúcsa, kívánatos. Szívességet tesz nekünk. Elárulja, hogy valami sokkal jelentősebb dolog rejtőzik a felszín alatt. A tünetek kezelése olyan, mintha letarolnánk a jéghegy felszín felett látható részét. Nem csoda, hogy meg vagyunk lepve, amikor hajónk beleütközik, és elsüllyed.
Neveléssel fel kell világosítani az egyént arról, hogy betegnek és gyöngének lenni nem szégyen, csak sajnálatos szerencsétlenség; gaztett és szégyen azonban ezt a szerencsétlenséget megbecsteleníteni azzal, hogy ártatlan utódokra is rákényszerítjük. Milyen csodálatos és nemes lelkületre vall, ha az önhibáján kívül beteg ember lemond a gyermekről, és szeretetét, gyöngédségét népe egyik szegény, fiatal magzatjára fordítja, akinek egészsége biztosít bennünket arról, hogy egykor erőteljes nemzedék erőteljes tagja lesz.
A képzelet az az ajtó, amelyen keresztül a betegség vagy a gyógyulás belép. Ne higgyetek a betegség valóságában akkor sem, ha gyengélkedtek, s a hívatlan látogató továbbáll!
A helyzetet bármikor súlyosbíthatja egy új járvány kitörése. Csak most kezdjük megérteni, hogy összefüggés áll fenn a vírusok hirtelen megjelenése és a bolygó élővilágának hanyatlása között.
Miként a betegség, úgy a politikai kór is csak akkor gyógyítható, ha ismerjük okozóját. Kétségtelenül könnyebb felfedezni és meglátni a betegség külső megnyilvánulását és szembeötlő tüneteit, mint a belső okot.
A hosztilitás, ellenségesség, harag hormonjainak kedvenc fogadóhelye a szívkoszorúér hálózata, amely a szimpatikus idegrendszeri hatásra összehúzza az ereket és veszélyezteti a szív vérellátását. A hordozott harag és megbocsátásképtelenség hormonjai a daganatos sejtburjánzás megindításában játszanak közreműködő szerepet.
Nem a feladatkör betegít meg, nem az ezzel járó megterhelések, hanem az, ahogyan az ember reagál, értékel, viszonyul, viselkedik.
Ne azt nézzük, mitől beteg! Nézzük meg, kutassuk fel, mi tartja az embert egészségben!
A betegek saját képzeletük áldozatai.
Olyan betegségem van, ami miatt az ember legfeljebb 2–3 hétre tud előre tervezni. Hogy megélem-e a jövő karácsonyt, beláthatatlan időnek tűnik. Várom a mostanit, és remélem, hogy ugyanolyan jól sikerül, mint mindig.
A beteg embert betegként kell kezelni, de a helyén. A haldoklót haldoklóként, de a helyén.
Rengeteg nő érdeklődik irántam, de mindenkiben az anyai ösztönt ébresztem föl, a nőit nem. Amit teljesen megértek. Nekem sem a kerekesszékes nyomorék nők tetszenek az utcán, most sem. És ez az én számból nem sértés. Nagyon furcsa átélni mindezt. Két évvel ezelőtt más volt a helyzetem az ismerkedés frontján. Most fel sem merül. Vállalom, hogy férfiként elsődleges fizikai igényem továbbra is lenne rá.
A betegségben nincs semmi szégyellnivaló. Igen, kacska a kezem, alig bírom megemelni. Igen, lecsúszott az orromról a szemüveg. Igen, izzadok. Ha hölgy lennék, kemoterápián elveszteném a hajam. És? Szörnyű dolog, de nem szégyellnivaló. Én se érzek szégyent. Fájdalmat és mindent szart igen. De szégyent nem vagyok hajlandó.
