Nem vagyok híve a gépkocsinak, – mondotta vezetés közben, a sötétben, s haja lobogott a szélben, – mert egészségtelen. Árt a testnek, melyet lomhaságra szoktat; s árt a léleknek, melyben felébreszt bizonyos türelmetlenséget, nyegleséget, úrhatnámságot. A gyors helyzetváltoztatásnak sem vagyok híve: meglehetősen mindegy, néhány órával elébb, vagy később érkezik-e az ember valahová? De ad valamit a kocsi, amit nem tudok nélkülözni. Ez a gyöngém, annyi más gyöngeségem mellett – Mosolygott a sötétben, mint aki titkos szenvedélyről beszél, szégyenlősen. – A vezetés, tudja. Ezek a könnyű, félmozdulatok, melyek leigázzák az időt és a távolságot. A kocsivezetés és a tenisz. Ezek a sportok nem egészségesek. Tenisz közben ember harcol ember ellen, minden következménnyel, s mégis van a küzdő felek között örökké valamilyen finom és leküzdhetetlen feszültség a távolság, a háló. S a kocsivezetésnek ez a minden mámornál finomabb lendülete. Nem tudom már nélkülözni, beleszülettem. A gépember, mit gondol nélkülözheti-e valaha ezt a mámort? Nem hiszem. A tér leküzdése, az idő meghódítása, ezek mind csak gyakorlati ürügyek hogy valamit felszabadítson bennünk a gép. Azt mondják céltudatosabb így a világ. De én ezt sem hiszem. A kocsivezetés, a repülés a lélekben a mesét indítja el, a repülőszőnyeg ezeregyéjszakai bővöletének emlékét idézi fel. Játék is kell, játék. Nem lehet játék nélkül élni.
