Az alkoholista szülők felnőtt gyerekei dühöt, depressziót, örömtelenséget, gyanakvást, sérült kapcsolatokat és túlzott felelősségérzetet kapnak örökségbe. Ráadásul örökül kapják azt a módszert is, ahogy ezzel a torz örökséggel megpróbálnak kezdeni valamit: az ivást.
Jé, a te apád is ilyen volt? Csak a tiéd alkoholista, az enyém meg munkamániás. A kettő ugyanaz, mert az egyik a munkába menekül, a másik meg a piába, az egyik piával oldja a feszültségét, a másik a munkával.
A Nagykönyv szerint az alkohol ravasz, fondorlatos és erőszakos. De én még azt is hozzátenném, hogy türelmes. Amikor feltartod a kezed, és bejelented: „Bajban vagyok”, a szenvedélybetegség így reagál: „Hát, ha ilyen hülye vagy, hogy önként lebuktatod magad, én leléptem…” Három hónapot húzol le az elvonón, és közben végig az jár a fejedben: Ha kikerülök innen, úgyis folytatom az ivást, ezt a kis időt már guggolva is kibírom. A betegség közben türelmesen vár. Az Anonim Alkoholistáknál van egy mondás, hogy amikor a gyűlésen vagy, a betegséged félkaros fekvőtámaszokat nyom, és csak arra vár, hogy kilépj az ajtón.
Névtelen Alkoholisták. Ezen mindig elmosolyodott, mert olyan dolgok jutottak az eszébe, hogy lehetnének ezen az alapon egyéb csoportterápiák is, mondjuk Névtelen Gyorshajtók, Névtelen Sorozatnézők, Névtelen Éjszakaevők, Névtelen Templomba Járók, Névtelen Névtelenek.
Az alkoholisták azt hiszik, hogy a valóság elől menekülnek, pedig valójában egy olyan mentális rendellenességet próbálnak leküzdeni, aminek a létezéséről még csak nem is tudnak.
Az alkoholisták két dolgot utálnak: az aktuális helyzetüket és a változást.
Lehet rám mondani, hogy alkoholista lettem, hogy feladtam az életet, de nőt soha nem csaltam meg, és nem is fogok. Senki nem érdemli, hogy megalázzák, hogy porrá zúzzák a nőiességét.
Persze ő igazából nem alkoholista. Csak kissé túl sokat iszik, és kissé túl gyakran.
Az alkoholisták és általában a szenvedélybetegek többnyire vonzó emberek, akik varázslatos erőt és energiát sugároznak magukból. Azt ígérik, hogy lehozzák nekünk a csillagokat, ehelyett azonban szenvedést és kínokat osztogatnak. Csak hát olyan szépen beszélnek.
Alkoholisták voltunk. Nem beszéltünk, és talán nem is tudtunk róla. Láttuk az utcáról beeső pillantásokban, a húgyszagú vécék zsíros tükrében, egymás kiismert szokásaiban, mozdulataiban, de egyikünk sem mondta ki.
Az alkoholista sem akarna többször italhoz nyúlni, ha tudná, hogy szesz nélkül is megtapasztalható az a mámor, amit minden korty után remél.
