Ha az állam – vagy a párt vagy bármely más kollektívum – tudja, tudni véli, hogy milyen alattvalókat akar a maga számára „faragni” az iskolai „gyerekanyagból”, akkor mindent el fog követni, hogy korlátozza a tanszabadságot, illetve hogy egyáltalán ne hagyja érvényesülni (miközben esetleg szép frázisokat mond a tanulás és a tanítás szabadságáról). Az ilyen iskolát mindig jellemezni fogja a többféle – és mint tudjuk, teljesen hatástalan – ellenőrzés, modernebb formában a mérések, feladatlapok tömege.
Minél kevésbé ellenőrzik a helyi hatóságok és a központi hatóságok a működését (még anyagi értelemben is), annál jobban működik az iskola.
A hajszolás a tananyagban nem ér semmit. A felejtés számára hajszolunk és tanítunk.
A gyerekek számára szervezett iskolában csakis a gyerek érdekét lehet szem előtt tartani.
A túl korán felébresztett, és úgyszólván azonnal tévútra csábított kritikai szellem nem csak azt öli el, amit kritikusan szemügyre veszünk, hanem gyilkolja a szemrevételező belső erőit is.
Számtalan olyan konfliktust kell megélnünk és magunkkal cipelnünk, melyekben az idő is csak látszólagos döntéseket hoz, mert a konfliktus magvát alkotó önellentmondás feloldhatatlan és személyiségünk leglényegéhez tartozik.
Kamaszok és ifjak megdöbbenve szembesülnek a ténnyel, hogy „a szerelem” nem maga a boldogság – még akkor sem, ha realizálódik -, hanem (a barátsággal és sok mással együtt) a létezésnek egy olyan kiterjesztett köre, amelyikben az öröm is és a fájdalom is több és intenzívebb.
Iskolai pluralizmust akarunk, valamennyi életképes – a szülők által keresett és elfogadott – iskola jog- és esélyegyenlő kínálataként. Tehát: magától növekvő vegyes erdőt, ültetett monokultúra helyett.
Minden diktatúrában nagyobb a tananyag, mint a demokráciában. (…) Minden diktatúrában sokkal korábban kezdődik a gyerek életkorát tekintetbe nem vevő iskolai oktatás – nevezetesen már az óvodában -, mint a demokráciákban.
A szerves rend és rendetlenség váltakozó állapotaiban az emberi dolgok sokkal jobban tudnak működni, mint a gépies, mechanikus, merev rend állapotaiban.
Az intelligencia egy bizonyos kvantuma velünk születik. Hogy ezt ki tudjuk-e hozni magunkból, környezetünktől függ. Senkiből nem lehet többet kihozni, mint ami benne van. De sokszor fordul elő, hogy kevesebb bontakozik ki, mint amennyi lehetséges lenne.
A gyereket be kell vezetni ebbe a mai világba, igen, fel kell készíteni, hogy tájékozódni és élni tudjon benne, hogy érdekeit felismerje és érvényesíteni tudja. De súlyos – a társadalom jövőbeli lehetőségeit is romboló – tévedésnek tartom azt a közkeletű felfogást, hogy a tanításnak, a tanulásnak – az iskolázásnak – a gyereket a társadalom (vagy kisebb közösségei) politikai, gazdasági vagy egyéb elvárásaihoz kell idomítania, szabnia, megfaragnia.
Az elhallgatás, a hazugság mérgező légkört teremt a családban, és különösen nagy pszichés terhet ró a gyerekekre. Nem jó tehát takargatni a feszültséget, de fontos, hogy a valódi problémáról legyen szó, és akkor, amikor érezzük.
A mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik.
A jó iskola kérdése nem az, hogy „lássuk, mit nem tudsz”, hanem, hogy „mit tudsz”, a te sajátos képességeid (és az intelligenciák legalább nyolcféle formája) szerint.
Mi az érzelmi intelligencia? Az, hogy nem leszek azonnal depressziós önmagamtól. Képes vagyok szemügyre venni magam és az engem körül vevő világot, és a mások szemével is képes vagyok látni, nem csak a sajátommal.
A család formálja legjobban a gyereket. Ha egy család jó állapotban van, akkor ellensúlyként tud megjelenni a környezeti hatásokkal szemben.