Az élet oly` rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt rejteget is!
Úgy hiszem, még nem leltem meg önmagam, nem ismerem még jellemem; nagyratörésemben mindig úgy véltem, hogy a boldogság ott van, ahol én nem vagyok…
Elhatalmasodtak boldog emlékei, és megsemmisítették, amit józansága már-már felépített. Az ész hiába küzd az ilyen emlékekkel; szigorú próbálkozásai csak erősítik varázsukat.
Az ember mindig látja minden kellemetlenségét jelen helyzetének, de semmit sem lát azokból, amelyek abban a helyzetben várnak rá, ami után vágyakozik.
A túlságosan könnyű siker rövidesen megfosztja varázsától a szerelmet: az akadályok emelik értékét.
A szerelem gyönyörűséges virág, de az embernek elég bátornak kell lennie, hogy odamerészkedjék érte a meredély szélére.
Olyan lényt keresünk, akinek a társaságában bátran követhetjük első gondolatunkat anélkül, hogy valaha is törődnünk kellene az illendőségekkel.
A szerelem olyan, mint a láz; születik és elmúlik a nélkül, hogy az akaratnak bármi kis része is volna benne.
Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta.
Nem illik szeretni azt, akit szégyellenénk házastársul kívánni.
A megpróbáltatásban csak a legelszántabb bátorság segít. A lélek élvezi a bátorságot, és elfelejti, hogy töprengjen a bajon.
Miért kívánják tőlem, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?