Optimális távolságnak kell lennie ahhoz, hogy a vonzás két ember között kialakulhasson és megmaradhasson.
Soma Mamagésa
1966. máj. 29. -
magyar énekes, előadóművész, műsorvezető, újságíró, életszemléleti tanácsadó, spirituális tanító
Minden épp annyira szenvedés, amennyire a saját tudatunkkal azzá tesszük.
Az, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van. Boldog az, aki ezt megérti.
Úgy hűségesnek lenni, hogy senki olyasvalaki nem vágyik ránk, aki nekünk is bejön, az körülbelül annyira számít hűségnek, mint Etiópiában az éhezés fogyókúrázásnak.
Szerintem az válik vonzó személyiséggé, akiben van energia. Akinek klassz a kisugárzása. Akiben áramlik az életszeretet. Az égadta világon minden, de minden az energiákon múlik.
Ha szabadságot adunk valakinek, szabadabbak leszünk mi is.
A bölcsesség az, amit jó esetben az öregedésért kaphatunk.
Az önmagunknak való megbocsátás az egyik legnehezebb és épp ezért az egyik legfontosabb dolog az életben.
Érdemes lenne mindannyiunknak megtanulni felülemelkedni a sérelmeinken, mert a mások iránti harag táplálása leginkább saját magunknak árt.
Ha egy okos nő a középkorban írt egy könyvet – amit egyébként neki, mint nőnek, nem lett volna szabad –, akkor jobb esetben a könyvét vetették máglyára, rosszabb esetben őt magát.
Amíg a másoktól függünk, amíg úgy érezzük, hogy jogot formálhatunk a társunk szabadidejére, gondolataira, testére, érzéseire, amíg a kapcsolatok elszámoltatásra, elvárásokra, és nem feltétel nélküli szeretetre épülnek, addig csak színjáték az egész.
Illúzióban élnek az emberek, és azt gondolják, hogy létezik a nagy Ő, akivel konfliktusmentes lesz az élet. Az a helyzet, hogy nincs ilyen. Minden kapcsolat arról szól, hogy életünk végéig folyamatosan egy kötéltáncot járunk, és egyensúlyozunk. Sőt, maga az élet is erről szól: az állandó mérlegelésről, balanszírozásról. Ebből elveszek, abba belerakok.
Az önmagát teljes mértékben elfogadó, szerető ember valójában jelen van. Vagyis nem zuhan a múltjába, mert feldolgozta azt. Megértette, hogy tökéletes rend van, minden épp úgy volt, van, ahogy lennie kell. Mindig azt tette, érezte, gondolta, amire épp képes volt, ezért tud magának – és ebből fakadóan másnak is- megbocsátani.
Ha nincs elköteleződés, nincs felvállalás, akkor valahol lifeg a kapcsolat.
Az anya-lánya kapcsolat és az otthonról hozott minták nagyon benne vannak az elsárkányosodásban.
Legmélyebb meggyőződésem az, hogy minden nehézség, fájdalom, trauma, sérülés valójában hatalmas lehetőség arra, hogy – ezeket transzformálva – tőkét kovácsoljunk a negatívumokból. Ha az ember nem zuhan bele az önsajnálatba, a haragba, az utálkozásba, hanem elfogadja mindazt, amit kapott (bizonyos szinten választott), majd ezt feldolgozza, elengedi, talán még meg is érti, akkor ebből bölcsesség, tapasztalat, átadni való tudás lesz.
Nem tudom, vajon hány évnek, évtizednek kell eltelnie a világban, hogy a legalapvetőbb dolog megtörténjen: minden nő (és férfi) ismerje testét, tisztelje önmagát és a másikat.
A sérülések során csiszolódunk, mint a gyémánt, amiből lefaragnak darabokat. A gyémánt szenvedése, hogy csiszolják. A mi életünkben pedig a szenvedés csiszol minket.
Bárki aki zavar, irritál bennünket – divatos kifejezéssel élve: benyom bennünk egy gombot –, valójában azt mutatja meg, amit önmagunkban nem szeretünk.
Minél jobban próbálsz megtartani valakit, az annál jobban távolodik.