Élet-halál kérdése, hogy mit eszünk. Az vagy, amit megeszel.
Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije sem maradt?
Nincs a világon jobb ennivaló, mint az, amit maga termeszt az ember.
Az ultrafutó küzdhet a természettel, vagy átadhatja magát neki. Én az utóbbit javaslom.
Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy a „futók mámorának” forrása az intenzív testmozgás közben keletkező, nagy mennyiségű, természetes endorfin és endocannabinoid, amely az öröm érzetét okozza az agyban. Ez magyarázza valószínűleg, hogy az ultrafutók között viszonylag nagy számban vannak gyógyuló drogbetegek.
Aki futni akar, számoljon a magánnyal: az ultrafutó naponta hosszú órákat tölt egyedül, távoli, lakatlan vidékeken edz.
Ha hosszú távokat fut az ember, nem nehéz, sőt olykor szükséges is kikapcsolni az agyunkat.
A rendszeres futás önmagában is hálás dolog. A versenyszellemtől áthatott futót pedig még nagyobb megelégedéssel tölti el, amikor azt tapasztalja, hogy egyre gyorsabban és messzebbre tud futni, miközben új kihívások elé állítja önmagát. Az eredményesség remek hajtóerő, arra ösztönöz, hogy lankadatlan energiával eddzünk.
Fuss 20 percig, és jobb lesz a közérzeted. Fuss még 20 percig, és lehet, hogy elfáradsz. Tegyél hozzá 3 órát, és minden tagod fájni fog, de fuss tovább, megéri: olyan élénk színekben fogod látni a világot – sőt hallod és ízleled is -, hogy korábbi élményeid fakónak tűnnek majd mellette.
Minden maratoni futónak meg kell tanulnia: az egyéni csúcsteljesítményt és a túlhajtásból adódó összeomlást csak egy hajszál választja el egymástól.
Az ember az egész életét átfecsegheti valakivel, mondjuk, egy jó baráttal, de ha csak egy órát együtt tölt vele egy sziklás ösvényen futva, fenyőillatú levegőt szíva a tüdejébe, biztos vagyok benne, hogy a csevej más dimenziót kap.
Mindannyian egy szenvedésekkel megtűzdelt világban próbáljuk megtalálni létezésünk értelmét. Az ultrafutók a lényegre összpontosítva teszik ezt.
Mindenki képes elérni célokat. Ne hagyjátok, hogy elbátortalanítsanak, amikor szeretnétek valóra váltani egy álmot. Végül, használjátok ki, hogy fiatalok vagytok! Akkor is ragaszkodjatok álmaitokhoz és céljaitokhoz, ha a megvalósításuk lehetetlennek látszik!
A hosszútávfutó magányos, és ha győzni akar, szinte mindent ki kell iktatnia az elméjéből, és csak a következő lépésre, aztán a következőre, meg az azután következőre szabad gondolnia. És bár erős kötelék alakul ki futó és iramfutó között, a legkiválóbb ultrafutók nem gondolkoznak csapatmunkában, amikor stratégiai-taktikai célokat fogalmaznak meg.
Még a legádázabb ellenfelek és versenytársak is megszeretik egymást, mert ugyanazt szeretik – ugyanazt az önfeláldozásig vitt erőkifejtést, amelynek célja, hogy önmagunkat meghaladjuk. Mert ezt kergetjük mindannyian – ezt az „övezetet” keressük, ahol a lehető legtöbbet hozzuk ki képességeinkből, és a csúcson azt hisszük, ennél tovább már nem mehetünk, aztán mégis megyünk.
Nyers koszton élni olyan, mint PhD-t szerezni a növényalapú táplálkozás tudományában – nehéz, de megéri.
Az ultramaratonokban az a csodálatos, hogy bármilyen szörnyű is éppen, akármennyire fáj is valahol, valahogy mindig újjá tud születni az ember. Aki hajlandó dolgozni érte, arra megváltás vár.
Mindig könnyebb fölzárkózni valaki mögé, és megelőzni, mint megvédeni egy címet.
A gyűlölködők sem rosszabbak, mint azok, akik merőben téves okból bálványoznak.
Nem számít, mit gondolnak rólunk az emberek. Az a lényeg, hogy saját magunkhoz hűek legyünk.