Összességében távolságtartó lettem az egyházzal, különösen a magyar katolikus egyházzal szemben. Hitem van, de vallásom nincsen.
Minden ember alapvető vágya, hogy szeressék és elfogadják, hogy része legyen egy olyan emberi közösségnek, ahol otthonra talál.
A szeretetben és felelősen megélt sze*ualitás gyermeknemzési céltól teljesen függetlenül is hozzájárul az ember személyiségének gazdagodásához, nemcsak az egyént teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, de a párkapcsolatot is elmélyíti.
Aki rosszul bánik a másikkal, az nem beteg. Az nem őrült. Az rossz.
A titok patogén. Mérgez. Elszigetel, és ezáltal végtelenül magányossá tesz. Amikor egy régóta hordozott, megbetegítő titkot végre ki lehet mondani, annak már önmagában gyógyító ereje van.
Mert jó dolog különlegesnek, érdekesnek, fontosnak lenni valaki számára.
Az egyházon belül elkövetett sze*uális bántalmazás – mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.
A megbocsátás fontos és szép dolog, mert könnyíthet az ember lelkén, de egyúttal sajnos manipulációra is használható. Nézzük meg a kérdést egy kicsit közelebbről! Kinek kell megbocsátani? Annak, aki még bocsánatot sem kér? És ha kér, máris etikai kötelesség megbocsátani neki? És ha valaki nem bocsát meg, akkor nem is jó ember? Nem jó keresztény? Mintha gyakran ezt szuggerálnák bele a vallásos nevelés során az emberekbe. Lehet ez így igaz?
Magyarországon a helyzet jóval súlyosabb abból a szempontból, hogy nagyon messze vagyunk még attól is, hogy bármilyen tisztulás elinduljon. Egyrészt a társadalom összességében túlságosan is eltűri az erőszakot, legyen szó akár a nők vagy gyermekek ellen elkövetett erőszakról. A férfiak ellen elkövetett erőszak pedig, ami számarányaiban ritkábban fordul elő, még ezeknél is erősebb tabunak számít. Így nem csoda, hogy egyelőre hiányzik még az a társadalmi nyomás, ami az egyházon belüli változásokat kívülről tudná kikényszeríteni.