A hála egyik nagy ajándéka, hogy háttérbe szorítja az egót, s nagyobb megértést és együttérzést ad érte cserébe. Bosszankodás helyett az elismerést választjuk.
Nem könnyű mindig hálásnak maradni. Ám épp a mélyponton van leginkább szükségünk arra, amit a hála megad nekünk: perspektívára. A hála minden helyzetet átformál. Megmásítja leadott rezgéseinket, s negatív energia helyett pozitívval tölt el. A leggyorsabb és legegyszerűbb módszer a változtatásra.
Ha naponta csak kis időt is szánunk a hálára, meg leszünk lepődve az eredményen.
Ha hálásak vagyunk bármiért, ami felbukkan az életünkben, az az egész világunkat megváltoztatja. Több jót gerjesztünk és sugárzunk ki magunk felé, ha arra figyelünk, amink van, és nem arra, hogy mit hiányolunk.
Néha annyira lefoglal minket egy hegy megmászásának feladata, hogy elfelejtünk hálát adni, amiért ez a hegy egyáltalán ott van nekünk.
Ha a szeretetet tesszük meg életünk vezérelvévé, akkor soha nincs vége, mert amit adunk, azt továbbadják. Ráárasztjuk fényünket egy másik lényre, és ő sokszorosan továbbsugározza.
Ha túlélsz tizenegy napot szűk helyen összezsúfolódva a barátoddal és nevetsz a végén: akkor ez valódi barátság.
Voltak igazán elkeseredett pillanatok az életemben – mint mindenkinek –, de átsegítettek rajtuk a barátaim, amikor megkérdezték: „Segíthetek valamiben?” Holott már segítettek is – csak nem tudták – azzal, hogy feltették ezt a kérdést.
A szeretet és a szerelem mindenütt jelen van. Bármikor, bárhol szerethetünk, és minket is szerethetnek. Ezernyi arca van.
A szerelem kérdését jócskán túlragozzák, lekicsinylik vagy felnagyítják, oly mértékben, hogy jószerével senki sem tudja, miről is van szó tulajdonképpen. Az emberek többsége azért nem képes érdemben megítélni, mert előre gyártott fogalmai vannak a mibenlétéről (például bele kellene betegednünk, és sápadoznunk az epekedéstől), valamint megjelenési formájáról (a Nagy Ő legyen magas, vékony, szellemes és megnyerő – lehetőleg egy csomagban). Ezért mikor a szerelem nem személyes fantáziáink köntösében jelenik meg, rá sem ismerünk.
Nézzenek önmagukba, mert ezzel kezdődik a szeretet.
A meghittség hiánya nem másoktól teremt távolságot, hanem önmagunk semmibe vételének a jele.
Minekután ezrekkel beszélgettem az évek során, megtanultam, hogy minden embert egyetlen közös kívánság mozgat: a megbecsülés vágya.
Nincs erő kihívások, nehézségek, ellenállás és gyakran szenvedés nélkül. Azokból a gondokból meríthetünk erőt, bátorságot; azok taníthatnak önfegyelemre, kitartásra és elszántságra, amelyek láttán széttárjuk a kezünket, és kegyelemért könyörgünk a sorshoz.
Ha hajlandók vagyunk tanulni a hibáinkból, s az akadályokat a cél felé mutató mérföldköveknek tekintjük, ez árulkodó jele annak, hogy jó irányban haladunk.
Aki annak látja a nehézségeket, amik, soha nem veszíti szem elől a célját.
Minden lehet áldás, csoda és lehetőség, ha hajlandók vagyunk így tekinteni rá.
Minden akadálynak értelme van. Hogy azután elég nyitottak vagyunk-e, és tudunk-e mindebből tanulni, eldönti, kimászunk-e a csávából, vagy megrekedünk benne.
Megtanultam, hogy néha ki kell lépnünk az egónkból, mert csak így ismerhetjük fel az igazságot. Ezért amikor nehézségek merülnek fel, azt tapasztaltam, hogy a legjobb ilyenkor feltenni magamnak az egyszerű kérdést: Mi ebből a tanulság?