Hazudj magadnak, amíg a hazugság igazsággá nem válik.
Van egy pont, ahol az ember kénytelen szembenézni a kőkemény tényekkel. Látja, hogy olyan út áll előtte, amely az ismeretlenbe viszi, de nincs más választása, mint előremenni. Amíg nem lép előre, csak egy helyben fog toporogni.
Az ember összeragasztja, ami eltörött, de mindig tudni fogja, hol vannak a törésvonalak.
A szerencse olyan, mint az agyag, bármikor újra lehet formálni, de az ember csak a sajátját tudja átgyúrni, a másét nem, és ezzel nem mindenki elégszik meg.
A tűzben az az érdekes, hogy alattomos – lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe. Mint a naplemente, ahogy vörösbe borít mindent maga körül.
Senki nem maga választja a szüleit. Bár van, akinek szerencsés lapot oszt a sors.
Ha az ember csak ücsörög, és töri a fejét, hogy milyen forró lesz majd a tűz, akkor sohasem jut még a közelébe sem.
Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie.