Gyáva és gonosz cselekedet nem megsegíteni valakit, aki a függetlenségéért, az életéért küzd.
Az imádság nélkülözhetetlen, de imádsággal vagy puszta kézzel nem lehet védekezni a tankok ellen.
Véget kell vetnünk a föld kizsákmányolásának, annak az igyekezetnek, melyben baltával törve-zúzva estünk neki az élővilágnak és a természetnek is. Hátha a vírus után visszahőkölünk és jobban tiszteljük majd az életet.
Ha nem adod azt a másiknak, amit hasonló esetben magadnak elvárnál, egy napon talán majd hiába reménykedsz a szolidaritásban.
A távozó iránti tisztelet és szeretet nem a pompában, hanem a gyász mélységében nyilatkozik meg.
A lázadásában, kivetettségében, magárahagyatottságában, testi és lelki elesettségében megvetett ember, aki – neki felróható és rajta kívül álló okok miatt – az élet vesztese, ha másnak már nem is, az Örökkévalóságnak mindenképpen kell.
Adnunk kell enni annak, aki önmagáról nem képes gondoskodni, hiszen az Úr maga táplálta vándorló népét a mannával. De csupán az Ígéret földje határáig! A kötelességünk tehát csak addig terjed, míg a másik ember gondoskodni nem képes önmagáról. Azon túl kötelező elvárni tőle az önellátást.
Egy társadalom életrevalósága vagy pusztulásra méltó volta talán éppen abban lepleződik le, hogy miként viszonyul az utcán heverő gondokhoz, mit kezd azokkal, akik képtelenek önmaguk védelmére és jogaik érvényesítésére.
Vannak mélységek, melyeket csak a szenvedés árán ismerhetünk és fogalmazhatunk meg.
Mit számít, hogy kit ide, kit oda repít a szél, hogy egyikünk esetleg kisebb, másikunk nagyobb porszem az Örökkévaló előtt, ahol „a népek… olyanok, mint a porszem a mérleg serpenyőjében”?
Az az igazi szeretet, amelyet a másik szeretetlensége soha nem tud kizökkenteni az állhatatosságából. Nem igazi az a szeretet, amely elfogy, ha a másik oldalon hálátlanságot tapasztal.
A hatalom valódi ideológiáját, értékrendjét leginkább az árulja el: miként bánik az elesettekkel, kiszolgáltatottakkal.
A társadalom többsége annak a pártnak hisz jobban, amelyik szebb illúziókat ígér.