Úgy gondolom, hogy az emberek ötven százaléka azért boldogtalan, mert egyedül van, negyven százaléka meg azért, mert nincs egyedül. És csak tíz százalék az, aki valahogy megtalálja a neki megfelelő utat. Mert az nagyon hamis dolog, hogy leszólják az egyedüllétet. Az egyedüllétnek nagyon sok jó oldala is van, az együttlét viszont nem garantálja a boldogságot.
Független értelmiségi vagyok, akinek ha valami nem tetszik, és a konfliktust végképp nem tudja megoldani a rendekezésére álló eszközökkel, kiáll és beleordítja a világba a baját, azzal sem törődve, hogy annak mi lesz a következménye.
A legtöbb, amit a boldogságról tudhatunk, hogy néma, bár magam arra gyanakszom, hogy unalmas is. Amikor azonban megszólal, akkor szinte biztosan hazug.
Műfaji tévedés azt hinni, hogy a televíziót arra találták ki, gondolkoztassa az embereket. Szórakoztatásra és információközlésre van teremtve.
Nálunk nagy hagyománya van a kudarcoknak. Irodalmunk egyik legfontosabb, immár évszázados funkciója a kudarcfeldolgozás. Nem hiszem, hogy a kultúránk önsanyargató volna, de hogy sokkal inkább kudarcainknak, mint sikereink körül forog, az kétségtelen. Már-már azt mondhatná az ember, hogy nálunk nem a siker a siker, hanem a szépen, nemesen elviselt kudarc.
A tehetség persze, Magyarországon is lehet sikeres. Csak talán küzdelmesebb az útja, mint a siker kultúráját magukénak valló országokban. Ahogy egy amerikai diákom magyarországi tartózkodása végén mondta: itt valahogy nagyobb a gravitáció.
Egyetlen dolog idegesít: a hülyeség. Az, hogy az emberek többsége még véletlenül sem gondolkozik.
Pontosan tudom, hogy a kiállhatatlanságomban az a döntő elem, hogy nem vagyok képes megalkudni, még akkor sem, ha az már az egészségre káros.
A Magyar Televízió elképesztő mennyiségű pénzt keresett a Friderikusz Show-kal! Addig se és azóta se volt példa arra, hogy bármely más műsor profitja akár még csak megközelítette volna azt a nagyságrendet, amit a mi műsorsorozatunk hozott.
Amerikában is, nálunk is, amennyire ismerem a képernyősök karriertörténetét, azt tapasztalom, akiben van szufla, tehetség és motiváció, annak itt is, ott is, előbb-utóbb összejön. Persze egészen más nagyságrendekről van szó.
Oprah Winfrey mindvégig nagyon szívélyesen bánt velünk, talán az egyetlen emberszabású televíziós volt azok közül, akiket az évek során volt szerencsém személyesen is megismerni.
Az 1991-92-es Orbán, akit én még nagyra tartottam, ha az akkori értékrendjével rendelkezve ránézne erre a mai önmagára, tudathasadásos állapotba kerülne.
Azt, hogy a magyar tévénézők megtudhatták, Vágó Istvánnak lába is van, maradéktalanul nekem köszönhetik. Vágót ugyanis korábban beállították a pult mögé, és ő évtizedekig el nem mozdult onnan, ezért aztán csak deréktól fölfelé látszott a különböző vetélkedőkben. Miután ők is látták a show-ban, ahogy én lazán bejövök, és összevissza dobálom a lábam, egyszer csak Vágó is elkezdett befutni a stúdióba. Valamelyik jóakaratú elnök egyébként szándékosan szembeállította a Friderikusz Show-val Vágó akkori vetélkedőjét, hátha az majd csökkenti a nézettségünket. De szegény Vágó, minden csütörtök este, hogy úgy mondjam, megszívta: más napokon ugyanis nagyon sokan nézték a műsorát, tizenöt-tizenhat százalék, csütörtökön meg alig három-négy.
A Friderikusz show nagyon magas költségvetésű műsor volt, évadonként kétszázötven-háromszáz millió forintba került, és abban a Magyar Televízióban, ahol a rendszer lényege és legfőbb mozgatóereje az volt, hogy ki mennyit tud zsebre tenni, komoly érdekeket sértettem azzal, hogy én ezt a pénzt legálisan műsorkészítésre fordítottam, ennyivel is kevesebbet lehetett illegálisan lenyúlni.
Már gyerekként is tudtam pénzt csinálni, és ezzel többé-kevésbé így vagyok mind a mai napig. Miután kitalálok és végiggondolok egy-egy műsort, azonnal ki is számolom, hogy körülbelül mi mennyibe kerül, és azon mit lehet keresni.
Apámnak ezért az egyért vagyok hálás: rám erőszakolta a könyvek tiszteletét és szeretetét. Közel hétezres a könyvtáram. Így aztán ma sem érzem magam soha magányosnak.
Bár tele van a hócipőm azzal a fajta újságírással is, amely egyébből sem áll, mint mindig mindenkit leszól, megrágalmaz, hangulatot kelt, és cinikusan minősítget. Márpedig ma ez a divat. Hosszan gondolkodtam, hogy miért van ez így, mire egy nagyon tehetséges, fiatal újságíró-barátom, aki huszonkilenc éves, korosztályának elsőrangú szakembere, a következő megoldást kínálta: mindez azért van így, mert a tudás hiányát pótolni kell valamivel. Azt hiszem, igaza lehet. Cinikusnak lenni roppant egyszerű, nem kell hozzá tudni semmit, meg lehet spórolni az olvasást is, nem kell archívumokat bújni, gondolkodni, és főként nem kell kontrollálni az indulataidat és a gyűlöleteidet. Bátran hagyatkozhatsz a legrosszabb énedre. Ha ezek az újságírók, akkor én, Nagy Lajossal szólva, valami egészen más vagyok.