Az Aszfaltútépítők-pálya volt a mi szentélyünk. Ha nem az óvodában vagy az iskolában voltunk, ott fociztunk. Vagy szedtük a labdát a nagyok edzésein, meccsein. A felnőttek a Budapest
kettőben, de az is lehet, hogy harmadosztályban játszottak. Nem voltak éppen a csúcson, mégis felnéztünk rájuk. Olyanok akartunk lenni, mint ők. Bajnoki meccset játszani az Aszfalt’ mezében – az volt a nagy álmunk!
Mindig Olaszországban akartam játszani. Varázsa volt annak az országnak. Ahogyan a bajnokságának. Mint málnás a macit, úgy vonzotta a zseniket a Serie A. Ha a Juventus, a Milan és a Napoli nem is jött össze, a Bologna, az Ancona és a Genoa igen. De más a kiesés ellen küzdeni, mint a bajnoki címért csatázni. És más a Milan szerelését viselni, mint a Bolognáét. Csíkos mindkettő, a különbség mégis leírhatatlan…
Nem hinném, hogy bárkinek is okot adtam volna arra, hogy ellenségemmé váljon, de őszinte leszek: fikarcnyit sem érdekel, ha valaki ferde szemmel néz rám. Tudom, ki fontos számomra, és ki nem.
Huszonnégy évesen vitt volna a Barcelona. Nem rajtam múlt, hanem egymillió dolláron. Vagy inkább egy-két ember kicsinyességén. Hogy azt ne mondjam, korlátoltságán.
Az első karácsonyi ajándékom, amelyikre emlékszem, egy futballcipő. Botas. Csehszlovák tornacipő. Stoplis, de a felső része vászonból készült. Huszonnyolc forintba került, ha minden igaz.
Sajnos Magyarországon vagy agyonszeretünk valakit, vagy gyűlöljük. Fent vagy lent – középút nincs.
Mexikó kapcsán azt mondtam, nem akarok úgy meghalni, hogy én lőttem az utolsó vb-gólunkat, de az igazság az, hogy most már kezdek félni…Nem tetszik, egyre inkább nem tetszik, amit látok a magyar futballban.
Az utolsó húsz percben bemutatott védekezésünk is oktatófilmbe illett volna… Kevésbé mívesen fogalmazva: bekkeltünk, mint az állat. Gullitnak úgy becsúsztam, hogy az én hátam fájdult meg – rám járt a Ruud…
A gond az, hogy mi már akkor azt hisszük, hogy vagyunk valakik, amikor még senkik vagyunk.
1987-ben Magyarországon öt évet kellett várni egy telefonra. Vonalasra, nem mobilra. (Habár hordozható volt az is: némelyiknek olyan hosszú zsinórja volt, hogy egyik szobából át lehetett húzni a másikba…) Amikor először kimentem az NSZK-ba, tágra nyílt szemekkel kérdezték tőlem, hogy van-e nálunk autó. Volt, aki arról faggatott, hogy van-e mit ennünk. Ami azt illeti, szívesen elhívtam volna egy disznóvágásra.
Ha a színész, az orvos, az ügyvéd vagy a cipész megihat egy sört meló után, a futballista miért nem teheti meg?
Attól rosszul voltam, hogy egyesek segítőként aposztrofáltak. Én nem segítő voltam, hanem szövetségi edző. A segítő az, aki segít Mari néninek hazahozni a cekkereket a közértből.
Magyarországon azokat szeretik, akik beállnak a sorba. Akik helyezkednek, akik nyalnak. Akik mindennap elmondják a főnöküknek, hogy milyen jó főnök. Lehet, hogy ők ezzel előrelépnek, de mások nincsenek beljebb vele.
1985 augusztusában a legjobb összeállításában felálló Anderlechtet vertük 3-0-ára Brüsszelben. A mérkőzés előtt Mecseki Sanyi bácsi nem győzte hangoztatni, hogy figyeljünk Enzo Scifóra, mert ha nem vigyázunk rá, abból nagy baj lesz. Az első félidőben rúgtam két gólt, azzal vezettünk 2-0-ára, a szünetben oda is mentem Sanyi bácsihoz: „Te, doki, melyik az a Scifó?…
Ritkán káromkodom, még ritkábban szidok másokat,de… A kur*a anyját az összes szemétládának, akit egykoron csak az érdekelt, hogy minél több pénzt kapjon utánam!
Ha visszatekintek a nemzeti együttesben eltöltött tíz évemre, azt mondom mindig voltak fellángolásaink, de az 1986-os vb után már nem volt reális esélyünk a kijutásra. Már csak amiatt sem lehetett, mert úgy váltogattuk a szövetségi kapitányokat, mint más az alsónadrágját.