Ami Dömét illeti- elképesztő egyénisége a magyar futballnak, fantasztikus játékos volt, azóta sincs még egy ilyen futballista. Aki visszanézi az akkori meccseket, az láthatja, hogy talán ő volt az utolsó olyan mohikán, aki mindig örömmel játszotta a focit. Sír a lelkem és a szívem, amikor ma egy rossz mérkőzésen, a játékosok csak szaladgálnak, ütköznek, becsúsznak, és nem látok többek között egy Détári Lajost, aki  egy megmozdulással, egy lövőcsellel, örömfocival megörvendeztetné a szurkolókat.

Annál, hogy harmincöt évesen leül valaki a Fradi kispadjára, nem hiszem, hogy létezik nagyobb kihívás Magyarországon edzőként.

A Fradi egy olyan klubkultúrát, hagyományt, családiasságot jelentett, amelyben, ha az ember átment az egyik öltözőből a másikba az egy fok volt a szamárlétrán. Persze tudnunk kellett, hogy kinek hol volt a hierarchiában a helye, úgy is éltük meg – inasként. De csodálatos inas évek jöttek a legendák között.

Gyerekkoromban csak a labda, a foci és a meccsre járás kötött le. Semmi más nem érdekelt. Nyilván akkor is voltak diszkók, táncklubok, koncertek, de egyik sem érdekelt igazán.

Gyerekkoromban az élet kijelölte számomra az utat: a futballt. Azóta ezzel foglalkozom, gyanítom, most már ezzel is fogok.