Könyveket régen is, ma is túlnyomórészt nők olvasnak, a fizikai dolgozók és az értelmiségiek egyaránt. Az a helyzet, hogy jobban izgatja őket a másik ember sorsa, mint a férfiakat.
Amikor valami sikerül, annyi harc előzi meg, hogy az ember belefásul, és nem tud igazán örülni.
A harácsolás és az illetlen költekezés az ember „erkölcsi” privilégiuma.
Az ember azt hiszi, hogy ő több, mint a szajkó. Pedig magasabbról nézve, mondjuk a világűrből, valószínűleg alig látszanak a különbségek. A szajkó talán boldogabb.
Az emberek, úgy tűnik, többségükben nem tűnődnek el a lét mikéntjén, végességén, s azon sem, hogy gyermekeikben, unokáikban élhetnének tovább, s a nép is így lenne munkabíró, erős, történelmi életkorra képes. De az életek egymásba kapcsolódó folyamata helyett, többnyire külön kis életekre rendezkednek be, egy, esetleg két gyermekkel. Az emberek „boldogulni” akarnak. Úgy értik, hogy gazdagodni, vagy ha nem, legalább módosan, kényelmesen élni. Új házban, új autót mosogatva a garázs előtt. A kiszabott egyszemélyes lét alig-alig jut eszükbe.
Beteg embernek beteg a kertje, ez az első gondolatom, ahogy körülpillantok.
A szabadsághoz, úgy látszik, nem lehet hozzászoktatni az élőlényeket, a szabadságot az ember is kivívja, meghal érte, esetleg elnyeri. A szabadság öröm és fájdalom, szakadás, detonáció, emelkedés az ismeretlenbe.
Az igazi barátságok soha nem romlanak meg. Csak néha leegyszerűsödnek, máskor viszont bonyolulttá válnak.
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.
Nem kellene egyszer élethajónkkal szélbeállni, lehúzni a vitorlákat és horgonyt vetni? Állni, ringatózni a ködös életvízen, s eltűnődni, hogy miért is vagyunk a világon? Azért, hogy betegre dolgozzuk, különmunkázzuk magunkat egy szebb bútordarabért, autóért, vagy egyszerűen csak a normális megélhetésért? Más dolgunk is lehetne a Földön? Egy üres óra, amikor semmit sem kell csinálnunk, csak emberként felnézni a fákra, felhőkre, lehet, hogy többet ér, mint a hasznos munkarohamok. Meg kellene kapaszkodnunk egy nyírfaágban, nádszálban, mielőtt teljesen magába szippant bennünket az ipari, haszonelvű világ, s ledarálja lényünket. Levegőt kellene venni és élni egy kicsit.
Az egész élet csak játék, azoknak, akik játsszák. Akik nem, azoknak dráma.
Az ember huszonkét éves korában még mindent tud, csak később, harmincévesen kezd kételkedni a tudásában, s hatvan felett gondolkodik el azon, hogy mi az ördögnek járt az egyetemre, ha semmi olyant nem tanult, ami megvédelmezte volna, de legalább elviselhetővé tette volna az életet?
Rossz világ van, mert munkanélküli, bizonytalan sorsú emberek üveggyűjtögetésből élnek… Jó világ van, mert a szemetesládák, a bokrok alja, az árkok tele vannak pezsgősüveggel, s még a szemétben guberálók is autón járnak.
Egy brutális rabló világban mit ér az alázat, szeretet, megbocsátás? Aki nem tülekszik nálunk, az egy autóbuszra sem tud felszállni, mert félrelökik. (…) Mégis mindig hisz az ember valakiben, vagy valamiben… Istenben, megváltásban, tavaszi újrakezdésben, új, jobb, igazságosabb hazában, emberi szóban, nők férfiakban, férfiak nőkben és gyermekekben. A földhözragadt materializmussal (van másfajta is) szemben a hit fölénye óriási, mert a hívő embernek a lehetetlen lehetséges.
A csodáról nem lehet előre tudni, hogy csoda, csak megtörténik az emberrel, és minden megszépül.
Az emberi élet célja nem a testi, hanem a szellemi töltekezés.
Az emberek, ha valakiről vagy valamiről azt olvassák, hogy tökéletes, gyanakodni kezdenek. Esetleges korábbi szimpátiájuk is elhalványul, kisebbségi érzésük támad, és bizonytalan előjelű indulatokkal telik meg a szívük. Azt szeretik csak, ami közel áll a tökéleteshez, de még nem az. Lehet érte tenni valamit, harcolni, kiállni mellette, alakítani. S általuk, a többi ember által válik egyre szebbé, jobbá vagy használhatóbbá.
A kellemetlen helyzeteket (…) az emberi hülyeség teszi elviselhetővé. A korlátaink védenek bennünket, mint a pajzs. Minél többet tud az ember a világról, érzelmileg és idegileg annál kiszolgáltatottabb.
Eszembe jutnak a városi reggelek, a hörgő autóbuszokkal, az elakadt, egymás bűzében fuldokló autókkal, a kedvetlen, ingerült tömeggel, a rosszkedvű megérkezésekkel a munkahelyekre. A karambolok, szirénázó rendőr-és mentőautók. A csőd, amit városainkban összehoztunk. A gyermekek, akiket, mint egy laboratóriumban, a szmognak támaszkodó lakásfalak között szerelmeskedtünk össze. Akik a rigót és a verebet nem tudják megkülönböztetni, s mindegyikre azt mondják, hogy madár.
A legfontosabb írói feladat, hogy az ember mértékletesen igyon, pontosabban tudományosan. Olyan ez, mint a magfúziónál a kritikus tömeg. Az alkohol a pszichikai szférában ugyanúgy hasadóanyagnak tekinthető, mint az atommáglyában a 235-ös tömegszámú uránium. Ha az ember mértékletesen iszik, jó kedéllyel, vaskos humorral kivédi a pálya szörnyűséges ártalmait, de ha délelőtt is iszik és délután is, akkor bekövetkezhet a robbanás.