Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmetesek a viharok
s én romló törzsű fa vagyok.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis – ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.
Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül…
Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel – bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.
Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég –
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
S az esztendő hiába fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre gyúlva,
ahogy régente annyit láttatok.
Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.
Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.
S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
(…)
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
Múltunk gonosz volt, életünk pogány,
Rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:
Jó, hogy nem ültem győztes-lakomán,
S hogy egy legázolt néphez tartozom.
Ámulni még, ameddig lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.
Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó meleg simogatást.