Az öltöző elég robbanékony hely tud lenni egy városi derbi elvesztése után.
A nyilvánosság kritikája könnyen kikezdi a focistákat épp úgy, mint a menedzsereket.
Mi minden időben – ha sikeresek voltunk, ha nem – arra törekedtünk, hogy az edzés szent és sérthetetlen legyen. Az ott elvégzett munka, a koncentráció és az általunk fenntartott sztenderdek sohasem eshettek vissza. Aztán a befektetett munkának ez az állandósága előbb-utóbb csak kamatozott.
Egyetlen csapat sem tette be úgy a lábát az Old Traffordra, hogy a United talán meghátrálásra kényszeríthető. Senki sem kényelmesedhetett el attól a tudattól, hogy mi talán fegyelmezetlenek leszünk. Ha 1-0-ra vagy 2-1-re vezetett az ellenfél, akkor a kapitányuk már tudhatta, hogy olyan utolsó negyedórában lesz részük, amivel nem fogják tudni felvenni a tempót. Mindig tartaniuk kellett ettől.
A nyomás többnyire a sajtóban kezdődik. Ha rossz szériánk volt, azonnal azt harsogták a főcímek: „Lejárt az időd, Fergie, vedd a kalapod”. Mindig ugyanaz a szöveg a szavatossági időm lejártáról. Lehet nevetni rajta, de nem érdemes túlságosan felhúzni magad, mert a hisztériakeltés ennek a szörnyűségnek a természetéhez tartozik. Rengeteg előnyös főcím jelent meg rólam az évek során, de csak azért, mert ezt a sajtó aligha kerülhette volna el, hiszen sikeresek voltunk. Ha pedig tetszik, amikor zseninek neveznek, akkor el kell fogadnod azt is, amikor később bolondnak kiáltanak ki.
Ha valaki azt akarja tudni, milyen a Manchester United menedzserének lenni, az nézze csak meg az utolsó negyedórákat. Egészen hátborzongató: olyan, mintha a háló magába szippantaná a labdát. Néha mintha még maguk a játékosok is tudnák, hogy úgyis a hálóba kerül a labda. Tudják, hogy gólt fognak lőni. Ez persze nem mindig jön be, de a csapat rendületlenül hisz abban, hogy megtörténhet. Ez az egyik legfontosabb dolog a Unitednál.
Nekem mindig az volt az elvem, hogy a játékosaim állandóan a csúcson legyenek, mindig élet-halál kérdésének tekintsék a felkészültségüket. Ez a győztes hozzáállás.
Mindig pozitívan álltam azokhoz, akik bizalommal fordultak hozzám, akár fáradtság miatt kértek egy nap pihenőt, akár a szerződésükkel volt valami problémájuk.
Betölteni a hatvanat, az már súlyosan érinti az embert. Érzi, hogy átlépett egy nem akármilyen küszöböt. Ötvenévesen az ember még csak egy mérföldkőhöz érkezik. Fél évszázad eltelt, de ilyenkor nem igazán érezzük magunkat ötvennek. Na de a hatvan? „Jesszusom, érzem, hogy 60 vagyok! Hatvan vagyok!” De aztán valahogy túllép rajta az ember, s rájön, hogy ez csak képzeletbeli változás, ismét csak egy szám változott meg. Ma már nem foglalkoztat így a korom. De akkor az a 60 valami pszichés akadályt képezett a fejemben: már nem tudtam fiatalnak érezni magam.
Mi késztetett még a visszavonulásra? Kicsit az is, hogy azon a varázslatos barcelonai estén felértem a csúcsra. Korábban csak vágyálmokat kergettem, a csapataim mindig hamar kiestek az európai kupákból. S ha az ember egyszer végre eléri a célját, akkor arra gondol:nem biztos, hogy még egyszer sikerülhet.
Elhatároztam, hogy nem fogom megbánni a visszavonulásomat. Ez a döntésem végleges. Na mármost hetvenévesen már könnyű elég gyorsan leépülni, testileg és szellemileg egyaránt. Én viszont a lemondásom pillanatától tele voltam tervekkel, beszálltam amerikai és más vállalkozásokba. Igazán nem fenyegetett engem a kényszerű semmittevés veszélye. Új és szép feladatok vártak rám.
Egyszer olyan távolról és olyan erősen lőtte Peter Schmeichelnek a labdát, hogy az körbekergette őt az edzőpályán a szemtelenségéért. Scholes elsőosztályú orvlövész lehetett volna.
Mindannyian sérülékenyek vagyunk. Az ember azt hiszi, hogy elpusztíthatatlan, én is ezt hittem. Csakhogy az élet az ajtaja egyszercsak a képünkbe csapódik, és Isten hirtelen szorosabbra fogja rajtunk a gyeplőt.
Az emberek a focira is alkalmazni akarják az üzlet szokásos szabályait. A foci azonban nem egy csűr, nem is egy malom, hanem emberi lények bizonyos fajta gyülekezete. Óriási különbség.
Nem számít, hányszor lökték meg, hány szabálytalanságot követtek el ellene, az egész lénye ellenállást sugallt: „Te engem nem fogsz kiszorítani ebből a játékból, mert én Cristiano Ronaldo vagyok.”
Szombat délelőtt ott állsz, nézed a meccset, és egyszer csak felfedezel egy George Bestet, Ryan Giggst, vagy Bobby Charltont.
A futball kihozhatja a legjobbat, de a legrosszabbat is az emberből, mert annyira erős érzelmeket tud megmozgatni. Egy döntő jelentőségű meccsen a játékosok elveszíthetik a türelmüket és a higgadtságukat, és ezt a menedzser fogja megszenvedni.
Az egyetlen olyan játékos az edzői karrieremben, akiről leperegtek a hibái, David Beckham volt. Játszhatott akár a lehető legpocsékabbul is, sosem hitte el, hogy rosszul teljesített volna. Ha ilyenkor megbíráltam, csak legyintett rám, azt mondta, tévedek. Hihetetlenül jól tudta védeni magát. Hogy ez az őt körülvevő embereknek volt-e köszönhető, nem tudom. Azt azonban sohasem ismerte be, hogy rossz meccse lett volna.
Társasági életem megsínylette, hogy annyira beleástam magam a munkába Manchesterben. Már nem tudtam kimozdulni szombat esténként sem. A foci kizsigerelt. A délután hármas meccsek után is csak háromnegyed kilenc körül értem haza. Ez volt a siker ára.
