Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét is.
Tehet-e valamit az egyén (az alkotó zenész) azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kiműveli? Már ez is nagy munka. A zenész „nascitur et fit”, kiművelése soká tart, és sohasem kész. De vajon a magyarságot készen kapja bölcsőjébe? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá. Azért is meg kell dolgozni.
A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta?
Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. Nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít.
Sokkal könnyebb, ha a gyermek első zenetanára az édesanyja.
Mindig is a komponálás volt a célom, és a hangszerek csak annyira érdekeltek, amennyire a komponálás eszközeként meg kellett ismernem őket. Számomra egész természetes volt, hogy kiváltképpen énekhangokra írtam. És amit hangszerekre komponáltam, annak is van énekbeli alapja.
Nagy ritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy-egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.
Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.
Egyike legősibb dallamainknak a „Felszállott a páva vármegye házára…” Ezt a dalt variációs művé dolgoztam fel, és amikor egyszer Moszkvában vezényeltem, elém lépett egy öreg mari férfi (más néven cseremisz) és azt mondta: „Hiszen ez a dal a miénk.” Számomra ez azt bizonyítja, hogy ez a dal legalább 1500 éves.
A zene és szöveg összetartozása oly szoros, hogy egyik a másik nélkül nem is él, egyik rögtön fölidézi a másikat.
A dal eleven énekben él; nem olvasással, hanem élőszóval terjed szájról-szájra.
A Depeche Mode-nak nagy rajongója vagyok, középiskolában pedig a grunge rock volt meghatározó. Ma egyre inkább a világzene és a különféle fúziók irányába érdeklődöm. Jelenlegi kedvencem Mark Eliyahu, aki egy kemendzse nevű vonós hangszeren játszik.
A zene hanghullámainak hatása olyan intenzív tudatállapot-módosító, amely esetenként a drogokkal is vetélkedik.
Egyszerűen nem hallom, hogy bárki azt a zenét játszaná, ami a fejemben van, úgyhogy nekem kell játszanom.
Sok ember úgy jön el a koncertemre, hogy na, nézzük meg, mit tud, és meg kell mozgatnom a szkeptikusokat is.
A pop- és a traparcok kényszeresen átveszik a külföldi mintákat, pedig ez a legrosszabb, amit csinálhatnak. Eljátsszák, hogy sok pénzük van meg nagy autójuk, de ennek Amerikában van kultúrája, itthon nem annyira hiteles. Még akkor sem, ha gazdagok.
A zenében lévő érzelmeket igyekszem megnyomni a szavakkal is.