Mindig arról álmodoztam, hogy egy dzsessz-zenekarban vagy egy kvartettben fogok ülni. Nagyszerű érzés, ha az ember jól ért valamihez.
Van, aki azt mondja, nem érti a zenét, de a legtöbb ember az érzelmeivel éli meg, és tudják, hogy a zene elvont, nem feltétlenül ésszel kell felfogni, nem kell rögtön szavakkal értelmezni, csak hallgatni. A film nagyon is hasonlít a zenéhez. Lehet nagyon absztrakt, de az emberek érteni szeretnék, értelmet akarnak neki adni, amit szavakkal ki tudnak fejezni. És amikor ez nem megy, csalódottak.
Mindig azt hittem, hogy az opera csak dagadt emberek hülye rikácsolása.
A reggae egyfajta „három az egyben” zene: boldog ritmus, szomorú hangzás és jóféle rezgés.
Sosem akartam a hiphop királya lenni. Egyáltalán ki a franc a hiphop királya? Létezik ilyen?
Mikor boldog vagy, akkor érzed a ritmust, de mikor szomorú, akkor érted a dalszöveget.
Szent György és a sárkány. Eszembe vési, hogy a zeneszerzés egy szent háború. Néha megölöd a sárkányt, és van, hogy a sárkány öl meg téged.
Sosem akartam sztár lenni. Mindig is zenész szerettem volna lenni, és az egész hozzáállásom a művészeten alapult, nem pedig azon, hogy mennyi lemezt adok el vagy milyen nagy arénákban játszom majd.
A folkdalok áttételesek, megfoghatatlanok – hiszen az élettel kapcsolatos igazságokat fejezik ki, az élet pedig többé-kevésbé hazugság, de hát végeredményben épp ilyennek akarjuk. Különben kényelmetlenül éreznénk magunkat.
Ha jól emlékszem, a Grammy szervezői hónapokkal előre értesítettek, hogy nekem szánják az Életműdíjat. Mindannyian tudjuk, hogy ilyesmit öregkorban adnak, amikor már megszűnsz létezni, emlékké válsz. Ezt mindenki tudja, ugye? Szóval nem tudtam eldönteni, hogy ez most elismerés vagy éppen sértés. Tényleg nem tudtam.
Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak, játszanak.
A Beatles volt az én Star Wars-om. Amikor tizenegy voltam, imádtam a zenéjüket, nagyon mókásak és olyan egzotikusak voltak! Nem tudtam meghatározni, milyen akcentusuk volt pontosan. Nem követtem őket és nem lógtam a házaik előtt, de mindent tudni akartam róluk. Lenyűgöztek engem a zenén túl is. Szóval meg tudom érteni mennyire függőséget tud okozni egy-egy fandom.
A szerelmi lángolás sem tart örökké, egy idő után a varázs is eltűnik, mintha a dal elveszítené a frissességét, zamatát, és megkopna. Ekkor más jellegű munka kezdődik, akár a szerelemben, amikor a megszokás és a rutin ellen harcolunk, újból létre kell hozni a dalt, ahogy újból létre kell hozni a szerelmet is, fel kell fedezni az újat, az örömöket benne. Ha nem így van, nem éri meg szeretni vagy énekelni.
Szerencsém volt, mert zenészcsaládba születtem. A családban mindenki – szüleim és tizenhárom testvérem – énekelt és játszott valamilyen hangszeren. A zene életem részévé vált, s hamarosan már csak egy dolog volt számomra fontos: énekelni.
Ha valaki azt hiszi, hogy ha holnap John és Paul összeállna George-dzsal és Ringóval, akkor a Beatles már létezne is, annak elment az esze.
A dalaim nem az én tulajdonaim, én csak továbbadom őket azoknak, akiknek szükségük van rá.
A Beatles karmájának fontos és elengedhetetlen része volt – amit tragikus ecsetvonásokkal erősített meg Lennon fájdalmas korai halála – az egyszeriség és a megismételhetetlenség.