Mikor boldog vagy, akkor érzed a ritmust, de mikor szomorú, akkor érted a dalszöveget.
Szent György és a sárkány. Eszembe vési, hogy a zeneszerzés egy szent háború. Néha megölöd a sárkányt, és van, hogy a sárkány öl meg téged.
Sosem akartam sztár lenni. Mindig is zenész szerettem volna lenni, és az egész hozzáállásom a művészeten alapult, nem pedig azon, hogy mennyi lemezt adok el vagy milyen nagy arénákban játszom majd.
A folkdalok áttételesek, megfoghatatlanok – hiszen az élettel kapcsolatos igazságokat fejezik ki, az élet pedig többé-kevésbé hazugság, de hát végeredményben épp ilyennek akarjuk. Különben kényelmetlenül éreznénk magunkat.
Ha jól emlékszem, a Grammy szervezői hónapokkal előre értesítettek, hogy nekem szánják az Életműdíjat. Mindannyian tudjuk, hogy ilyesmit öregkorban adnak, amikor már megszűnsz létezni, emlékké válsz. Ezt mindenki tudja, ugye? Szóval nem tudtam eldönteni, hogy ez most elismerés vagy éppen sértés. Tényleg nem tudtam.
Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak, játszanak.
A Beatles volt az én Star Wars-om. Amikor tizenegy voltam, imádtam a zenéjüket, nagyon mókásak és olyan egzotikusak voltak! Nem tudtam meghatározni, milyen akcentusuk volt pontosan. Nem követtem őket és nem lógtam a házaik előtt, de mindent tudni akartam róluk. Lenyűgöztek engem a zenén túl is. Szóval meg tudom érteni mennyire függőséget tud okozni egy-egy fandom.
A szerelmi lángolás sem tart örökké, egy idő után a varázs is eltűnik, mintha a dal elveszítené a frissességét, zamatát, és megkopna. Ekkor más jellegű munka kezdődik, akár a szerelemben, amikor a megszokás és a rutin ellen harcolunk, újból létre kell hozni a dalt, ahogy újból létre kell hozni a szerelmet is, fel kell fedezni az újat, az örömöket benne. Ha nem így van, nem éri meg szeretni vagy énekelni.
Szerencsém volt, mert zenészcsaládba születtem. A családban mindenki – szüleim és tizenhárom testvérem – énekelt és játszott valamilyen hangszeren. A zene életem részévé vált, s hamarosan már csak egy dolog volt számomra fontos: énekelni.
Ha valaki azt hiszi, hogy ha holnap John és Paul összeállna George-dzsal és Ringóval, akkor a Beatles már létezne is, annak elment az esze.
A dalaim nem az én tulajdonaim, én csak továbbadom őket azoknak, akiknek szükségük van rá.
A Beatles karmájának fontos és elengedhetetlen része volt – amit tragikus ecsetvonásokkal erősített meg Lennon fájdalmas korai halála – az egyszeriség és a megismételhetetlenség.
Egy ifjú muzsikus, akinek egyszer azt tanácsoltam, várja ki, amíg eszébe jut valami, kételkedve vetette fel ez ellen azt a kérdést: de hát honnan fogja tudni, hogy az ötlet, ami bizonyos körülmények között a birtokában lesz, a saját ötlete. Az ebben kifejeződő kétely éppúgy
érinthetné az abszolút, hangszeres zene komponistáit is: „jelenkorunk” nagy szimfóniaszerzőinek egyenesen azt tanácsolhatnánk, hogy a kételyt, ami bármely ötletük tulajdonjogát illetően felvetődik, azonnal változtassák kifejezett bizonyossággá, mielőtt mások tennének így.
Mozart hangszeres művei csak akkor nyerték el igazán a tetszésemet, amikor alkalmam nyílt vezényelni őket, és bátorkodtam saját megérzéseimet követni a mozarti kantiléna életszerű előadásában.
A zeneszerzők számára kétségkívül nem lehet közömbös, hogy milyen előadásban jutnak el munkáik a közönséghez, mivel az nagyon is természetesen csakis a zenemű megfelelő előadása révén nyerhet helyes benyomást az adott műről, míg a rossz előadás okozta téves benyomást mint olyat nem képes felismerni.
Hát még Lisztnél is muzikálisabb muzsikusra vágynátok? Aki még nála is sokoldalúbban és mélységesebben zárná magába a zene minden képességét? Aki kifinomultabban és lágyabban érezne, aki többet tudna, és többre volna képes, aki természettől fogva tehetségesebb volna, és képzés révén lendületesebben fejlődött volna, mint ő? S ha nem tudtok még egy ilyet megnevezni, úgy hagyatkozzatok bízvást erre az egyre (ki ráadásul túlságosan is nemes lelkű ember ahhoz, hogy benneteket becsapjon), és legyetek biztosak: e bizalom abban fog a leginkább gazdagítani benneteket, aminek megkárosításától most féltek!
Amikor Liszt előadta nekem új műveit, s részesévé váltam annak, amit egyedül a zene képes elmondani, akkor úgyszólván minden beteljesedett, s nemcsak balgaságnak, hanem egyenesen lehetetlennek tűnt fel előttem, hogy ki akarjam mondani azt, ami épp azért változott zenévé, mert egyébként kimondhatatlan.
Tanúja volt ama csodálatos lelki fölemelkedésnek, melyet Liszt új művei bemutatásának és előadásmódjának köszönhetően éltem át.
Mivel a zene nem úgy, mint a többi más művészet , az akarat tárgyszerűségének ideáit vagy fokozatait, hanem közvetlenül magát az akaratot ábrázolja, azért ebből magyarázható, hogy a hallgató akaratára, azaz érzelmeire, szenvedélyeire és indulataira közvetlenül hat, úgy, hogy ezeket gyorsan fokozza, vagy áthangolja.