Ami azt illeti, egy 50 éves pályafutást nem lehet végigjárni megújulások nélkül. Kellenek a változások. Van, amelyik változás hirtelennek és markánsnak tűnik, van, amelyik csak egy kis átmenet.
Zene idézetek
Mozart maga a megtestesült zene.
Ha tudni akarod, hogy írtál-e valami maradandót, énekeld el magadnak kíséret nélkül.
A zene igazi bája a dallamban rejlik, és éppen azt a legnehezebb létrehozni. Egy jó dallam megalkotása valódi zsenialitást kíván.
Amikor Istenemre gondolok, örömtáncot jár a szívem, s ilyenkor a zenémnek is táncolnia kell.
A zenének két baja van: az egyik ezek közül múlékony, a másik krónikus. A múlékony mindig a keletkezését követő pillanathoz kötődik, a krónikus pedig kellemetlenné és egyhangúvá teszi az ismétlésben.
Mindig úgy gondoltam, hogy a pokol egy olyan hely, ahol nincsen zene.
Semmi sem kalandosabb és izgatóbb, mint ha az ember a maga komponálta dallamot először hallja egy ötventagú zenekar előadásban.
Megesett, hogy egyik vagy másik zenész felült a magas lóra, és előadást tartott nekem a kromatikus meg a diatonikus skála szűkített hangközeiről; ilyenkor laikus megjegyzéssel torkolltam le: – Csak a dallam számít, a többi csak kalimpálás. – Néhány filmet már megzenésítettem, a szekértő szemével vizsgáltam a partitúrát, és észrevettem, hogy túlhangszerelték-e a darabot vagy sem. Ha túl sok hangjegyet láttam a réz- és fafúvósok kottájában, ilyesféle megjegyzést tettem: – Túl sok a fekete a rézfúvósoknál! – vagy: – Már megint nagyon dolgoznak a fafúvósok!
Amikor a Hybrid Theory-t megcsináltuk, én voltam a legidősebb a bandában, és én is a húszas éveim elején jártam. Ezért is nem értem, miért beszélünk még mindig a Hybrid Theory-ról? Évekkel ezelőtt történt. Király lemez, imádjuk. De lépjünk már tovább a pics*ba! Érted?
– mondta az énekes arról, hogy bő másfél évtized után is a zenekar minden egyes mozdulatát a 2000-es Hybrid Theory albumhoz hasonlítják.
Szerintem fontos, hogy személyes jelleget adj a zenédnek – végső soron ettől lesz hiteles.
Már a középiskolában is számos párkapcsolati problémám volt, és ez áll a zeném középpontjában.
Ha az ember népszerű, ragadnak rá a lányok. Abban az időben, amikor az Angyallányt elénekeltem, így volt, nem tagadom. De az egy rajongós korszak is volt, amelyet aljas módon kihasználtam.
Nekem egyébként nem igazán volt szükségem gyakorlásra, hogy azzá váljak a színpadon, aki amúgy is vagyok. Elmebeteg vagyok a természetemnél fogva, és egy született őrültnek nincs szüksége gyakorlásra – ők csak simán olyanok.
A legtöbb művész elveszíti a hangját, a haját és a zenekarát. Velem ez nem fog megtörténni.
Amikor leülsz alkotni, nem lehetnek korlátok. Az alapgondolatnak nem annak kellene lennie, hogy „hányféleképpen tudjuk ezt eladni?”. Ez annyira messze áll a zene valódi szellemiségétől.
Úgy érzem, én vagyok a rap Magic Johnsonja. Tudod, Magic nagyszerű volt a kosárlabdapályán, de üzletemberként még nagyobb.
Néha úgy tűnik nekem, mintha egyáltalán nem is ehhez a világhoz tartoznék. Elítélem a zenét, amely nem szerelmet, hanem őrületet szül az emberekben: amely gúnyos nevetésre készteti őket ahelyett, hogy Istenhez emelné gondolataikat.
Kompozícióim a bánatomból fakadnak. Azok, amelyek a világnak a legnagyobb gyönyörűséget okozzák, a legmélyebb bánatomból születtek.
Mostanában, ha nagy ritkán belehallgatok a mai zenébe, kicsit morózus leszek, s azt mondom magamnak, „te hülye, megöregedtél!”.
