Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni
S mégis élve
Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
Az emberek átverik magukat, mindannyian azt hisszük, hogy nagyjában-egészében rendben vagyunk, és a többiek a hibásak. De az emberekben vágyak élnek. Ahogy Maharisi mondja, be van építve az emberi lénybe, hogy mindig többet akarjon, és ez a vágy az, amelynek révén otthonra talál. Végül mindenki rátalál a saját útjára.
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od`adnék
Egy csókodért nem kell az élet!
Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek – föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.
Gyerekként benne van az emberben a vágy, hogy valamit elérjen és ismert legyen. Amikor olimpiai bajnok lettem 1988-ban, akkor már nem akartam ezt. Ha tudja az ember, milyen az, amikor mindenhol felismerik, akkor már inkább nem akarja.
Keresem a csipetnyi izgalmat, sóhajnyi borzongást, ami nélkül nincs értelme élni.
Csak akkor vágyakozol utána, amikor már messze van. Miért? Hol volt ez a vágyakozás, amikor még együtt voltatok?
A hétköznapi lét gyakran magányos, kilátástalan és elszigetelt. Némi vágyakozás könnyen megmagyarázható. Némi vágyakozás akár a túlélés vezérlő hangja is lehet.
Bár a szívünkkel szeretünk, előbb a szemünkkel vágyakozunk.
Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak,
Egy sugár a nap szeméből…
Büszke diadalmosoly,
Mely a sirvafutó felhőn
Megtörik, – de nincs sehol!