Ahol ember van, ott titok van.
Minden titokzatos eset, amely életünkben bekövetkezik: üzenet.
Nincs oly bensőséges titok, mint amely a lovas és a ló között alakul ki.
A titkok olyanok, mint a parázs a kályhában: kihunynak, ha túl sokáig piszkálja őket az ember.
A nők szerint a titok vagy túlságosan nagy ahhoz, hogy egyedül hordozzák, vagy túlságosan kicsi ahhoz, hogy érdemes volna megőrizni.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Csak bevallott titkainkkal horgonyzunk le mélyen a másik lelkében.
Előfordul, hogy legféltettebb gondolatainkat is szívesen osztjuk meg olyan idegenekkel, akiket soha többé nem látunk, mintha a szélbe kiáltanánk a titkainkat.
Semmi sem köt össze úgy egy családot, mint egy szörnyű, sötét titok.










