A természet kegyetlen. Az élet elpusztítja az életet egy halálos küzdelemben.
A növénynek gyökere is van, nemcsak virága. És ha a földben lévő gyökerek elpusztulnak, akkor vége a szép nagy virágoknak is.
Ha minden rovar eltűnne a föld felszínéről, ötven éven belül minden élet elpusztulna a Földön. Ha minden ember eltűnne a föld felszínéről, ötven éven belül minden életforma felvirágozna.
Fölemelt karral álltam
az ég alatt és
teli volt a rét
csillaggal és katicabogárral!
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.
Azt mondjuk: a csodák világa lejárt. Azt mondjuk: nincsen Isten, és puszta véletlenség szülte és kormányozza a világot. Bizony mondom: soha nem látódott még annyi csoda a világon, mint attól az időtől kezdve, amikor az emberi szem a természetre fordul.
Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél.
Nyáron a nap hosszú, és mélyen az éjszakába nyúlik, de télen nem. Télen a nap rövid, mint egy futó szellő, kevés a fény, napközben is elszürkül és kialszik.
Semmi keresnivalónk a természet fölött. Benne, vele együtt kellene élnünk.
Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a patak mellett,
És élvezd, hogy létezel.
A víz csobogása felkapja félelmeidet,
És a végtelen tengerig sodorja.
A lassan folydogáló víz a mulandóság melankolikus érzését keltette fel a lélekben. Minden elmúlik, elmúlik nyomtalanul. Az emberek olyanok, mint a vízcseppek ebben a folyóban, s oly közel egymáshoz s mégis oly távol egymástól, névtelenül folynak-folydogálnak a mulandóság óceánjába. Ha minden oly rövid ideig tart és oly keveset ér, mi értelme van annak, hogy az emberek oly túlzott fontosságot tulajdonítanak a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanokká teszik magukat és egymást?
A természetnek legalább nem kell műtét, hogy szép legyen. Egyszerűen csak az, és kész.
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Örömeimet a természetben kerestem, nem az anyagi javakban. A természet vigasztalt nagyanyád halála után, a fák, az állatok, a szél, a telihold.
Tündérek mindenhol laknak! Nélkülük a fák, a kövek, a vizek forrásai, de még a hegyek, a dombok, a rétek és a vadcsapások is mind-mind a lelküket veszítenék!
„Hajnal” csak hat betű papíron; jelentőségét csak az tudja, aki ismeri, aki nemcsak szemével látta, hanem lelkével megérezte, aki elmerült a virradás természeti csodájában, aki áhítatosan nézte a keletről jövő rózsás derengést és megérezte a végtelenséget és az örökkévalóságot.
A természet olykor csodát is művel. Előfordul, hogy eper- vagy ibolyatermés ütögeti bátortalan fejét a fű között, egy bokor alján, messzi túl az idényszerűsége hónapján. De ez egészen más. Az a csoda! A földi csoda, lelkek csodája, amely örökké az egyszerűség jegyében lép a hívők elé! A gyermek, a földműves, az anya vagy az ártatlanul elhunyt áldozat robosztus erejű, mitikus szólama, amely legyőzi a komplikált embert. A víztiszta igazság előtt meghajlik a szintetikus lény is, aki épít és ítél.
Vendég vagy a természetben – viselkedj!
A természet törvényei a művészet törvényei is: a spontán kreativitás véletlenszerű játékai. Még a természetben fellelhető szépségek leglátványosabb apró részletei is minden indoklás nélkül tárulnak elénk: mi célt szolgálnak a csodálatos minták a pillangó szárnyain vagy a páva tollazatán?
Fel nem foghatom, miért szürkületnek hívják a nyárszak alkonyóráját, amely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.