Úgy nőttem fel, hogy imádtam a fákat, és gyerekkoromban szoros kapcsolatban voltam a természettel.
Természet idézetek
A köd, mint a szeretet, a hegyek szivével játszadozik és szépségből meglepetéseket alkot.
A fák felérnek ablakomig, mint a néma föld sóvárgó hangja.
Éjszaka, mikor már elfáradt a zaj, a tenger mormogása tölti meg a levegőt.
Hiszem, hogy a csillagok művénél egyetlen fűszál sem kevesebb.
Miután kimerítetted mindazt, amit az üzletből, a politikából, a mulatságokból és minden efféléből kaphattál – azt találod, hogy ezek egyikéből sem nyersz végső kielégülést és ezek mind mulandóak – mi marad hát? A természet.
A csodák nem természeti törvényekkel állnak ellentmondásban, csupán azzal, amit a természetről tudunk.
A modernitással és a tudományokkal fokozatosan megfakult bennünk a természettel szembeni alázat. Az „alázat” szó találó. Magában foglalja azt a kettősséget, amelyet a természet iránti tisztelet jelent, a csodálatot és a félelmet.
A legragyogóbb gyémántnál is ékesebb a gyöngy, állítják a moralisták, mert egy élőlény szenvedése teremti.
Van a természetnek egy törvénye, amellyel rendesen nem számolunk: hogy a találékony, tevékeny értelem a folytonos változás, a veszedelmek és a gondok jutalma. Az olyan állat, amely tökéletes harmóniában él környezetével: tökéletes gépezet. A természet csak akkor szorul rá az értelemre, ha a megszokás és az ösztön már felmondja a szolgálatot. Ahol nincs változás és ahol nincs is szükség változásra, ott az értelemnek semmi szerepe. Csak azok az állatok értelmesek, amelyeknek szükségleteik megszerzésére rengeteg veszedelemmel kell megbirkózniok.
A természet tanulmányozása végül ugyanolyan könyörtelenné teszi az embert, amilyen könyörtelen maga a természet.
Virágszirom, cseresznye,
fényed nem lesz feledve!
Könnyűséged kísérjen
minden bajban, veszélyben,
illatfelhő, virágpor,
repíts ki a világból,
fel a földről magasra,
örökfényű tavaszba!
Esténként szerettem Georgie mama ölében üldögélni, a csillagokat nézni és a dúdolását hallgatni. A távolban tücskök ciripeltek, békák kuruttyoltak, én pedig bizonyos szinten rájöttem, hogy létezik egy dallam, egy hang, egy frekvencia, egy vibrálás, ami mindenütt jelen van az Anyatermészetben, az univerzumban.
A legszebb őszi nap volt, amilyet a felséges fantázia csak teremthetett. Szeptember már elmúlt, mindenütt látszott az a sárgapiros verőfény, mely növekvő melankóliával rezdül végig az októberi erdőn. Egy kis beteges halványság, közte a hervadás egy-egy piros foltja a megvörösödő levelek tömegében; a színek átmenete, a zöldnek elhalványodó tarkasága olybá tűnik fel ilyenkor, mintha mosolyogni tanulni a halál.
Az ősz tarkasága a szivárványszínek tarkasága. Az októberi erdő minden fáján meglátni már a mulandóság szellemének az érintését, vége a lombok üde zöldjének, a növényi élet e gyönyörű színe elváltozik, megapad erejében; lészen belőle százféle sárga, százféle piros, százféle barna; s ami árnyalata van a sárgának a zöldig, a pirosnak a violaszínig, a barnának a koporsó feketeségéig, azt mindet meglelem benne.
Gyönyörű ez a magyar ősz, amikor a letarolt mezőkön elterül az isteni nyugalom, és a virágzás buja bokrétái már emlékezéssé válnak. Csak annál jobban megörül a szemünk az égszínkék katángnak, az itt-ott még pirosló pipacsnak, a sötétlila-kék szarkalábnak, a bágyadtan fehér székfűvirág egy-egy csomójának. A barázdákon fekete varjak sürgölődnek.
Most a kaszások délideje van, s leghangosabb: a harang. Ámbár csak úgy száll hozzám zengő kondulása, mintha a másvilágról jönne, mégis az ő hangja tölt be mindent. Mintha a madárhangok csak a nagy zenekar mellékszólamai volnának most, merthogy a harang dallama csendül s övé az elsőség. Még a patakmorajlás is ennek a kísérete. A sárgarigó is csak a harangkondulás zenéjét szépíti fuvolázásával. Még a hirtelenében esőt jósló zöld béka is. A parti bozót mellett cirpelő tücsök is. Minden… minden!
Felséges az ilyen isteni magány tudata, aminő a csöndes, alig sóhajtozó, az éjszaka árnyékával takarózó erdőben támad bennünk!
Egyetlen sort sem írtam le a természetről, amelynek igazságáról meg nem győződtem volna. Pedig van eddig tizennégy természetimádó könyvem, nem szólva ezernyi ily tárgyú, könyvben meg nem jelent írásomról. Csak a hangulatozásban voltam poéta. Mindig figyelve, mindent ellesve, megtanulva jártam és járom a természet világát. Elfogyhatatlan benne a tanulnivaló.
Az emberi költészet eltörpül a természet költészete mellett. Minden, ami emberi képzelet, jelentéktelen a természet valóságaihoz képest. Nincs szín, nincs határtalanság sem nagyban, sem kicsinyben, amit a természet magába nem foglal. Az emberi képzelet holtra fáradtan merül ki a természet igazságai felé siettében.