Az ember még semmiféle tekintetben sem győzedelmeskedett a természeten, hanem legfeljebb az örök rejtélyek és titkok hatalmas és félelmetes fátylát sikerült részben fellebbentenie, úgyhogy a valóságban az ember tulajdonképpen semmit sem talál fel, hanem mindent csak felfedez.
Két különböző színvonalon álló lény kereszteződésének eredménye a szülők két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendű, mint a szülőpár alacsonyabb rendű fele, de nem olyan magasrendű, mint a másik szülő. Ebből kifolyólag e magasabb rendű faj elleni küzdelmében mindig ő lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erősebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az előbbi feltétlen győzedelmeskedik. Az erősebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényű, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlődése lehetetlen volna.
Nagyon érdekes eredményekre vezetett a Balaton színeinek tanulmányozása. A tó színe majd kékes, majd zöldes, messziről nézve. Pontosan kimutatható, hogy ez a szín a felhőzet, az égtáj és a tó felületének hullámzása szerint változik. A hullámok mint ferde, átlátszó tükrök az ég színét reflektálják, de polarizálva. Viszont az ég kék színe is a napsugarak iránya szerint különböző erősséggel polarizált s így nagyon változatos reflexiók keletkeznek.
A rettenetes igazság az, hogy a kihalási esemény, amit kisfiú koromban a kőzetekben megörökítve láttam, itt zajlik körülöttem, és olyan állatokat fenyeget, amelyeket jól ismerek – a legközelebbi rokonainkat. És ezért mi vagyunk a felelősök.
Az erdőirtás olyasvalami, amit csak mi, emberek végzünk. A természet fölötti uralmunk jelképe lett.
A természet csak az oroszlán farát mutatta meg nekünk. De semmi kétségem afelől, hogy ott van az oroszlán is, még ha nem is lehet egyszerre látni az egészet.
Ha területeket adunk vissza a természetnek, alkalmunk nyílik arra, hogy megújítsuk életadó kapcsolatunkat az eleven világgal, nemcsak a közvetlen környezetünkkel, de távoli földekkel és tengerekkel is. Ha nem akarunk többé uralkodni a természeten, az elkövetkező nemzedékek tartós harmóniában élhetnek vele. Minden eszközünk megvan ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk. Van tervünk. Tudjuk, hogy mit kell tennünk. Van járható út a fenntarthatóság felé, és ez az út minden földi élet számára jobb jövőbe vezet. Meg kell értetnünk politikai és gazdasági vezetőinkkel, hogy ez a jövő nem egyszerűen csak olyasvalami, amire szükségünk lenne, hanem az, amit mindannyian és mindenekelőtt és mindennél inkább akarunk.
Már egészen kicsi koromtól fogva úgy véltem, hogy a legfontosabb tudás az, amit a természet működésének megértésével szerezhetünk.
A természet világa sem nem végtelen, sem nem sebezhetetlen. Kíméletre és védelemre van szüksége.
Gyakran beszélünk arról, hogy meg kell menteni a bolygónkat, de a helyzet az, hogy mindezt a magunk megmentése érdekében kell véghez vinnünk. A természet – velünk vagy nélkülünk – megújult erővel él majd tovább.
A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonlíthatlanságok együvé forrasztása, hanem a harmonia a különféleségekben.
Habár a természet maga lerontja azt, amit épített, de azután újra felépíti.
Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk. A vadak nem piszkosak – csak mi vagyunk azok. A domesztikált állatok piszkosak, de a vadon élő állatok sohasem azok.
Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát, de még akkor is csupa emberség, csupa tisztességtudás. A nagyvárosban is nyugodt és komótos maradt, a Váci utcán is nagy lomha síkságokra esik, csendes, illedelmes és kissé fásult, mint a síkságok korán elhízó vagy kiszáradó, idő előtt összetörő népe. (…) A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetűzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőket, hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek.
Kétségtelenül eljön majd az az idő, amely a föld hozama további fokozásának ellehetetlenülése következtében az emberiséget szaporodása megszüntetésére fogja kényszeríteni, és vagy a természet fog az emberiség segítségére sietni, vagy pedig az emberiség maga fogja a szükséges korlátozást természetesen megfelelőbb eszközökkel keresztülvinni.
Gyönyörű az úttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedül.
Embert meg nem vetek,
de a természethez vagyok hű.
Szirten tűnődni ár s dagály felett,
Kószálni erdők árnyas, mély során,
Hol más világ csodái rejlenek,
S halandó láb nem is járt még talán,
Felkúszni bérc járatlan oldalán,
Hol a vadonnak vadja csörtet, és
Lenézni habzó vízesésre, lám:
Ez nem magány, – a Természet mesés
Országával való meghitt beszélgetés
