Merj féktelen lenni, amikor találkozol azzal az emberrel, akire epekedve vágytál.
Ha elveszed a szerelmestől a bátorságot, elmegy és szerelmét siralomban önti ki.
A szerelemre mindkettő érvényes: egyszerre gazdag és fájdalmas, egyszerre gyötrelem és eksztázis – mert a szerelem a föld és az ég, az ismert és az ismeretlen, a látható és a láthatatlan találkozása. A szerelem a határvonal, ami elválasztja az anyagot a tudattól, a határvonal az alacsonyabb és a magasabb között. A szerelem gyökerei a földbe nyúlnak – innen van a fájdalom, az agónia. Az ágai pedig az égbe nyúlnak – innen az eksztázis.
Minden szerelmes úgy érzi, hogy valami hiányzik, mert a szerelem befejezetlen. Egy folyamat, nem egy dolog. Minden szerelmes elkerülhetetlenül hiányérzettel küzd. Ne értsd félre! Ez egyszerűen azt mutatja, hogy a szerelem alapjában véve dinamikus. A szerelem olyan, mint a folyó, állandó mozgásban van. Magában a mozgásban rejlik a folyó élete. Ha egyszer megáll, mozdulatlan dolog lesz belőle; akkor már nem folyó többé.
A szerelemben az ember mindig túl sokat kérdez, és ha elkezdi valóban tudni akarni a feleleteket, a szerelem hamarosan elmúlik.
A szerelem olyasmire is ráveheti az embert, amit különben nem tenne meg.
A szerelem olyan, mint egy átmeneti, őrült állapot: kitör, akár egy földrengés, aztán lecsillapodik. És miután lecsillapodott, dönteni kell. Az a nagy kérdés, vajon a gyökereitek úgy összefonódtak-e, hogy már elképzelni is lehetetlen, hogy valaha is elváljatok egymástól. Merthogy ez jelenti a szeretetet.
Az első látásra szerelem nem más, mint hogy a te tudatalattid vonzza az ő tudatalattiját – öntudatlanul -, tehát amit sorsnak hívunk, az két összeillő neurózis.
Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
Álljatok közel egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz, mert a fák sem nőnek egymás árnyékában.
A szerelem szerelemmel kezdődik, s a legerősebb barátságból is csak gyenge szerelem fejlődhet.
A szerelemnek és a barátságnak csak egyetlen rokon vonása van, s ez: ha felbomlik, annak oka sohasem a Másik, hanem mindig az Én.
A barátság szilárd minden egyébben,
kivéve a szerelem dolgait.
Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.
Amikor a szerelmed nem csupán egy vágy a másik iránt, nem csak egy szükség; amikor szereteted adáson alapul, és nem egy koldus, hanem egy császár szerelme; amikor szerelmed nem követel cserébe semmit, és kész arra, hogy pusztán az adás öröméért adjon – akkor add még hozzá ehhez a meditációt, és a tiszta, valódi illat megjelenik. Ez az együttérzés. Az együttérzés fölött semmi nem áll.
Néha, nehéz körülmények között, összetévesztheti az ember az együttérzést a szerelemmel.
Hol a bizalom hiányzik, ott a szerelem koszorújának hiányzik a legszebb virága.
