– Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (…) Bizony. A költők örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerű. És örökké éhes.
– Mivel táplálkozik? (…)
– Barátsággal. Barátságot zabál.
Az idő erősíti a barátságot, és gyengíti a szerelmet.
Akár az egyenesek. Egyetlen pontban, egyetlen pillanatra metszik egymást a tér végtelenjében. S aztán haladnak tovább kiszabott útjukon, soha vissza nem térve. De ez a pont és az a pillanat örökre meghatározza őket.
Tenger, ha kutatom,
Csipkeszélű árját,
Kék égen repülő
Felhőknek uszályát,
Mintha a kedvesem
Röptetné ruháját.
A szerelem egy láng,
amit nem lehet megszelídíteni,
és bár készséges áldozatok vagyunk, kedvesem,
nem lehet csak minket hibáztatni.
Te meg nem felejtesz el, én meg nem talállak meg,
Soha többé nem találunk élőlényeket.
(…)
Akármilyen nyilat lősz ki, akárhová megy,
Soha többé nem talál el élőlényeket.
A szerelem olyan gyümölcs, aminek mindig szezonja van, és mindenki számára megszerezhető.
A sorsodat a szerelem sem másíthatja meg.
Nem lehet nagy a csalódás ott, ahol nincs elmélyült szerelem.
Minden férfi életében csak egy nő létezik, a többi csupán az árnyéka.
A szerelem egy olyan szituáció, ahol készen kell állnod arra, hogy megtegyél bizonyos dolgokat, mert jönni fog valaki, aki el akarja venni tőled, és ha nincs elég versenyszellem benned, akkor a legkisebb küzdelemtől is visszariadsz, és lemondasz róla.
Vársz egy vonatra. Egy vonatra, ami elvisz messze. Reméled, hogy oda visz, ahova akarod. Nem tudhatod biztosan, de nem is fontos. Miért nem fontos? A válasz: mert ott is együtt leszünk.
Nálad a víz, nálam a szél.
Elpusztulhat minden, ha mindez összeér,
Mégis vízért sír a szél.
A szerelem minden – hozzá képest minden más semmi. Ezért annak, aki szeret, minden elvesztette jelentőségét – leveti jelmezeit a szív, s csak a szeretetben találja meg az élet esszenciáját.
A szerelemben az az örök, hogy két ember ennek pillanatában kezd létezni egymás számára.
A szerelem olyan adomány, amelyet semmiféle művészet, semmiféle tudomány nem képes előcsalogatni.
Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb pillanat, amikor minden találkozásból, minden szempillantásból viszünk haza valami újat, hogy örüljünk neki.
A szerelem nem valóságos. Az sosem volt több nemi vágynál, csak jó volt a marketingje.
A szerelembe esés megélése könnyen leírható állapot. Hasonlították már a gyönyörök ezreihez, a méz édességétől a rózsa illatáig. Seregnyi elképzelése vesz körbe minket, mintha teljes dömpingjük valahogy gyógyír lehetne mélyen rejlő bizonytalanságunkra. De amint a szerelem valódi napja felvirrad, sugarai minden románcnál fényesebben beragyogják arcunkat, mivel a románc tömény szerelem és vágy, mohó sóvárgás és érzékeny fájdalom, egy pillanatnyi érzés öröme és a pillanatnyi elválás agóniája.
A szerelembe esés, bár spontán módon történik, korántsem véletlenszerű – a spirituális életben nincsenek véletlenek, csak még fel nem ismert minták.
