Nem múlik. Egyszerűen nem múlik, bármit is tettél vagy mondtál, nem múlik el, nem tudom leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd, a lelkem ösztönösen hozzád kívánkozik. Olyan, mintha megszűnnék létezni. Őrülten hiányzol, és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. Vagy nevezzük a nevén, ez a romlott szerelem. Nem tudom kiölni magamból.
Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet.
És ha ő így szólna tefelőled, én azt mondanám neki, hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, ahogy én szeretlek téged.
Óh, mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.
Jaj annak, ki beleszeret a könnyező szembe, ha azt a szemet egykor kacérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy akit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbeesve.
A szeretet és a szerelem mindenütt jelen van. Bármikor, bárhol szerethetünk, és minket is szerethetnek. Ezernyi arca van.
A szerelem kérdését jócskán túlragozzák, lekicsinylik vagy felnagyítják, oly mértékben, hogy jószerével senki sem tudja, miről is van szó tulajdonképpen. Az emberek többsége azért nem képes érdemben megítélni, mert előre gyártott fogalmai vannak a mibenlétéről (például bele kellene betegednünk, és sápadoznunk az epekedéstől), valamint megjelenési formájáról (a Nagy Ő legyen magas, vékony, szellemes és megnyerő – lehetőleg egy csomagban). Ezért mikor a szerelem nem személyes fantáziáink köntösében jelenik meg, rá sem ismerünk.
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen
És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály.
Minden szívnek van kulcsa.
Amikor valami olyan mélységesen fáj, kell valami, amivel érzéstelenítheted magad. Az emberek különböző dolgokkal próbálkoznak, a legtöbben féktelen partizásba kezdenek, de ez nem én vagyok. Engem egy másik ember közelsége tud megnyugtatni. Erre mondják, hogy szerelem-függő.
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
– S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!
Szerelem az, ha
ébredned is jó azzal,
akivel alszol.
Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam.
Ha szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkölcstelen. Az én olvasatomban sokkal „erkölcstelenebb” úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, abbeli félelmünkben, hogy megbélyegez minket a társadalom.
Találkozik két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az.
Mi lehet csodálatosabb érzés két lélek számára, mint hogy kötelékük egy életre szól?
Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.
Ha a sors úgy hozza, hogy ez életem utolsó perce, amit vele tölthetek, azt nem pazarlom el erőltetett, magamra kényszerített húzódozással. Szerettem őt… jobban szerettem annál, hogy el ne kergessem utamból akár a féltékenységet is, ha meg akarja zavarni a szívélyes búcsút. Egyetlen szívélyes szó, egyetlen gyengéd tekintet elég nekem életem hátralevő részére. Vigaszul a magány óráiban; elfogadom, megízlelem az elixírt, s nem engedem, hogy kevélységből megkeseredjék a pohár.
Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:egy kis fény, tavasz, kék lobogás,
édes tündérhegedűzokogás –
vesztett sugár, de végre égi jel,
hisz magam engedtelek el!
Mindig hinni fogok a szerelemben, csak időközben megváltozott a korábban gondolt elképzelésem róla.
