Az esti csöndben, mikor az ember csak a homályos ablakot látja, mely mögött lassan-lassan álomba merül a természet, a külső világ, mikor csak idegen kutyák rekedt ugatását és idegenek harmonikájának gyönge nyöszörgését hallja, nehéz másra gondolnia, mint távoli, meghitt fészkére. Aki már volt zarándokúton, akit a szükség, a kényszer vagy a sors szeszélye elszakított otthonától, övéitől, az tudja, milyen hosszú és fárasztó szokott lenni a csöndes falusi est idegen tájakon.
A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.
Egy napon a ti gyerekeitek és unokáitok épp azt teszik majd, amit mi: néhány száz mérfölddel nyugatabbra költöznek, hogy elmeneküljenek, és olyan világot találjanak, amit még nem rontott meg a mohóság… De mi lesz, ha elfogy a tér, és már nem mehetnek tovább?
Mindig visszavágyom, mert megkísért a múlt
Visszahív a jó szülői ház.
Már hiába vágyom, a múltam megszökött,
Üres már a jó szülői ház.
A halandóknak adott legédesebb szavak: anya, otthon, mennyország.
Akármilyen sivár és szürke a hazánk, mi hús-vér emberek szívesebben élünk ott, mint a világ legszebb országában. Mindenütt jó, de a legjobb otthon.
Az otthon nagyon erős szó; egy mágus sem beszélt, és egy szellem sem válaszolt ennél nagyobb erővel. Minden varázslatnál erősebb ez a szó és ez a név.
Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk, mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része. Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.
Otthon van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol.
Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (…) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.
Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket.
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Ahol szeretünk, ott az otthonunk – az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.
Mint a magára hagyott csikó, aki az istállóban a tehenek közé bújik, nekem is szükségem van, hogy érezzem az együvé tartozás melegét.
Az otthon egy csatamező. Közel akarnak kerülni magához, hogy olyasvalaki legyen, aki már nem is.
Az otthon sok kényelmet megenged; de még a családtagok előtt se menjen ez mértéken túl.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.