Mivel az önbecsülés arról szól, hogy mit gondolsz magadról, tökéletes szabadságodban áll azt gondolni, amit akarsz. És miért is akarnál keveset gondolni magadról?
Ha mindig másodikként tekintesz önmagadra, nehéz azt érezned, hogy megérdemelsz valamit.
Ha nem bocsátunk meg valakinek, ezzel korántsem az illetőt bántjuk, hanem saját magunkat. Ez már nem az ő gondja, hanem a miénk.
Ha megtanuljuk szeretni önmagunkat, gondolkodásunk átalakul, felépítjük önérzetünket és önbecsüilésüinket, és engedélyt adunk az életnek, hogy átadja mindazt a jót, ami a tarsolyâban van.
Mi hívjuk létre élményeinket, valóságunkat, és benne mindenkit.
Amit „hibaként” könyvelünk el magunkban, nem egyszer személyiségünk megkülönböztető jegye. Ettől válunk egyedivé és páratlanná. A természet sohasem ismétli önmagát.
Az életed nem vesz egyetlen éjszaka alatt teljes fordulatot, de ha következetesen, nap mint nap kellemes gondolatok mellett döntesz, akkor életed minden területén kifejezetten pozitív változásokat idézhetsz elő.
Tudom, ijesztően hangzik, hogy felelősek vagyunk az életünkért, de teljes mértékben ez az igazság, akár elfogadjuk, akár nem. A hibáztatás nem más, mint a hatalmunkról való lemondás. A felelősségvállalás erőt ad ahhoz, hogy változtassunk az életünkön. Ha az áldozat szerepét játsszuk, akkor a személyes erőnket arra használjuk, hogy tehetetlenek legyünk. Ha úgy döntünk, hogy vállaljuk a felelősséget, akkor nem vesztegetjük az időt arra, hogy valakit vagy valamit hibáztassunk a világban.
Az én mondanivalóm megértéséhez önismeret kell. Mégpedig alapos és őszinte.
A hála titkos csatornákat nyit meg. Arra fókuszálj, amid van, és ne arra gondolj, amid nincs! Mindened megvan már most, amire valaha szükséged lehet.
A hála egyik nagy ajándéka, hogy háttérbe szorítja az egót, s nagyobb megértést és együttérzést ad érte cserébe. Bosszankodás helyett az elismerést választjuk.
Nem érdekel, most ki vagyok, egészen addig, amíg nem kell megszégyenülnöm az előtt, aki leszek.
Elképzelhető, hogy egy abnormális hülye vagyok, és annak is örülhetek, hogy egyáltalán élek.
Az ember csak akkor lehet igazán ember, ha képes önmagát felülmúlni.
Talán az ember egyszerűen azt tartja magasabb rendűnek, ami nehezebb, és büszkesége nem más, mint a nehézség legyőzésének tudatában megerősödött narcizmus.
Nehéz megbékélni az erőszakos természettel, miközben gyűlöljük a ránk gyakorolt hatását.
(Wilson Fisk)
Te, kedves olvasóm, jelen pillanatban mindannak a gondolatnak a summáját testesíted meg, amely megfordult a fejedben eddigi életed folyamán. Csakúgy, mint én. Meg az a pasas ott az utca túloldalán. No és az a nő amott, aki éppen a bevásárlóközpontba igyekszik. Figyeld meg őket, tanulmányozd őket, nézz bele a szemükbe! Ők a földkerekség legérdekesebb teremtményei, és ők ruháztattak fel a legtöbb lehetőséggel. De vajon tudnak-e róla? Tisztában vannak vele, hogy a mindennapi életük a gondolataikat tükrözi? Tudnak bármit is arról, amiről mi itt értekezünk? Fájdalom, de nem! Legtöbben legalább is nem. A legtöbben egyszerűen csak megtartják azt a helyet, amelyet a társadalmi-gazdasági piramisban tudat alatt választottak maguknak osztályrészül. Fogalmuk sincs róla, hogy ha új csapások mentén kezdenek el gondolkodni (amit szokás a zseni definíciójának is tekinteni), új irányokat szabhatnak az életüknek.
Ha káosz van a fejünkben, akkor káosz lesz az életünkben is.
Mindannyian arra ítéltettünk, hogy azzá váljunk, amit gondolunk. Az agyunk tesz minket emberré. A sorsunkat pedig az dönti el, hogyan használjuk.