Aki tudatosan ellenőrzi a légzését, az uralni tudja az érzelmeit és az indulatait is. Az pedig annyit jelent, hogy okosan használja őket, és eléri, amit akar.
Általában a karma azokból a szokásokból fakad, amelyek a legerősebbek, a legkedveltebbek, a leggyakoribbak és a legismertebbek számunkra. Ha rendszerint dühösek, önzőek vagyunk, és kárt okozunk másoknak, akkor ezek a gondolatok csak negatív karmikus következményekkel járhatnak. Ezzel szemben a békés, gyengéd és jóindulatú elme csak pozitív eredményeket hoz. Ez még egy ok az elménk képzése mellett, még ebben az életünkben.
Szerintem az ember egyik legfontosabb feladata az életében -már csak azért is, hogy saját magát elviselhetővé tegye a világ számára-, hogy megpróbálja magát megszeretni, bármilyen nehéz feladat is ez. […] Ha a testedet el tudod fogadni, vagy nagyjából olyannak látod, amilyennek látni szeretnéd, nem kelt benned semmi viszolygást, hogy reggel tükörbe nézz, akkor jó úton jársz. Vannak persze az adottságok, de mégis előjöhet annak az öröme, hogy tudsz változtatni valamin, vagyis elfogadhatóvá teszed saját magad számára a testedet. Ez egy saját magadon aratott nagy győzelem. Én szeretek győzni, pontosabban szeretem ezt a küzdést magammal. Szeretem, ha van akaraterőm, szeretem, hogy ha eltervezek valamit, azt végigcsinálom
A harmónia, a belső összhang valójában életünk egyik legmunkásabb belső állapota. Az az állapot, amelyet nem elérünk, hanem amelyért újra és újra megküzdünk. Ez a világítótorony csigalépcsője, ahol lihegve, küzdve, folyamatosan megyünk feljebb és feljebb. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk másoknak, elsősorban nekünk magunknak kell stabilizálódnunk, megerősödnünk, belső összhangra jutnunk.
Szoktam mondani, hogy a tolerancia elutasítása, negligálása a belső bizonytalanság jele. Az, hogy én elfogadom a másik ember gondolkodását, akár pártszimpátiáját, vallási irányultságát, az nem azt jelenti, hogy bizonytalan vagyok önmagamban, hanem azt, hogy eljutottam magamban végre egy olyan szintre, hogy tudom tisztelni a másságát, és elindulunk a párbeszéd útján. De ezt sajnos még nem mindenki látja. Nagyon könnyű beburkolózni a saját struktúránk védőbástyái mögé.
Az ember több annál, mint amit a teste mutat. Több annál is, mint amit a vágyai, ösztönei és pillanatnyi érzései sugallnak. Mindannyian érezzük, hogy létezésünk mélyén van valami, ami túlnyúlik a biológiai szükségleteken és az érzelmek hullámzásán. Valami, ami nem korlátozódik arra, ami adott, hanem mindig tovább kérdez: miért vagyunk, kik vagyunk, és mi végre vagyunk a világban?















