Minden diktatúrában nagyobb a tananyag, mint a demokráciában. (…) Minden diktatúrában sokkal korábban kezdődik a gyerek életkorát tekintetbe nem vevő iskolai oktatás – nevezetesen már az óvodában -, mint a demokráciákban.
Az intelligencia egy bizonyos kvantuma velünk születik. Hogy ezt ki tudjuk-e hozni magunkból, környezetünktől függ. Senkiből nem lehet többet kihozni, mint ami benne van. De sokszor fordul elő, hogy kevesebb bontakozik ki, mint amennyi lehetséges lenne.
A gyereket be kell vezetni ebbe a mai világba, igen, fel kell készíteni, hogy tájékozódni és élni tudjon benne, hogy érdekeit felismerje és érvényesíteni tudja. De súlyos – a társadalom jövőbeli lehetőségeit is romboló – tévedésnek tartom azt a közkeletű felfogást, hogy a tanításnak, a tanulásnak – az iskolázásnak – a gyereket a társadalom (vagy kisebb közösségei) politikai, gazdasági vagy egyéb elvárásaihoz kell idomítania, szabnia, megfaragnia.
A mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik.
A jó iskola kérdése nem az, hogy „lássuk, mit nem tudsz”, hanem, hogy „mit tudsz”, a te sajátos képességeid (és az intelligenciák legalább nyolcféle formája) szerint.
Én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.
Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet,
Példálózás helyett példát mutatnék,
Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék,
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék,
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot,
Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném,
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat,
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
És többet a szeretet hatalmáról.
Elsősorban azért nehéz őszintének lennünk a gyerekekkel, mert sokszor magunknak is képtelenek vagyunk igazat mondani. Hazudunk magunknak, hazudunk a szomszédainknak. Minden önéletrajz egy hazugság. Azért hazudunk, mert arra tanítottak minket, hogy elérhetetlen erkölcsi elvárásoknak feleljünk meg. (…) Ebből következően egész oktatási rendszerünk is tele van hazugsággal. Az iskolák továbbadják azt a hazugságot, hogy az engedelmeskedés és a szorgalom erények, s hogy a történelem- és a francia nyelvtudás műveltséget jelent.
Egy teljesen racionális világban csak a legjobbjaink mehetnének tanárnak, a többieknek be kellene érniük valami kevesebbel.
Olyan világban élünk, ahol az embereket jobban érdekli, hogy melyik egyetemre jártál, mint az, hogy mi a vezetékneved.
Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.
Érdemes lemenni a halpiacra, és megnézni a rákokkal teli hordókat. Soha nem kell fedelet tenni rájuk, mert ha az egyik rák megpróbál kimászni, a társai belekapaszkodnak, és visszahúzzák. A rossz társaság is pontosan így hat a gyerekekre.
Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.
A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.
Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani.
Sajnálatosnak tartom a vallásos oktatás ilyen fokú elterjedtségét. (…) Mivel a legtöbb művelt ember szemszögéből nézve ez a tananyag nagyrészt teljes képtelenség, számomra különösen aggasztó, hogy a brit oktatásnak kötelező tantárgya.
Egy tanárnak ki sem kell nyitnia a száját, ha „érdekes” akar lenni: elég, ha figyelmesen hallgat.