Egy teljesen racionális világban csak a legjobbjaink mehetnének tanárnak, a többieknek be kellene érniük valami kevesebbel.
Olyan világban élünk, ahol az embereket jobban érdekli, hogy melyik egyetemre jártál, mint az, hogy mi a vezetékneved.
Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.
Érdemes lemenni a halpiacra, és megnézni a rákokkal teli hordókat. Soha nem kell fedelet tenni rájuk, mert ha az egyik rák megpróbál kimászni, a társai belekapaszkodnak, és visszahúzzák. A rossz társaság is pontosan így hat a gyerekekre.
Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.
Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.
A gyermek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.
Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani.
Sajnálatosnak tartom a vallásos oktatás ilyen fokú elterjedtségét. (…) Mivel a legtöbb művelt ember szemszögéből nézve ez a tananyag nagyrészt teljes képtelenség, számomra különösen aggasztó, hogy a brit oktatásnak kötelező tantárgya.
Egy tanárnak ki sem kell nyitnia a száját, ha „érdekes” akar lenni: elég, ha figyelmesen hallgat.
A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.
A tankönyv is könyv legyen: érdekes és tanulságos szövegeket közlő, olvasásra szánt könyv.
A bölcsességre törekvő tanulónak a könyveket az aranynál és ezüstnél jobban kell szeretnie.
A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag.
Az ember cselekvésre és gondolkodásra született, nem bölcselkedésre. A bölcselkedés csak boldogtalanná teszi, anélkül, hogy jobbá vagy okosabbá tenné.
A tanulás azért van, hogy rájöjjünk, mihez van különleges képességünk.