Van valami az álomképekben, ami bizonyos hasonlóságot mutat a nyelvi jelekkel. Ahogy az a papírra vagy homokba rajzolt jelek sorának is sajátja lehet. Talán egy sem akad köztük, amelyikben ráismernénk valamely általunk ismert ábécé egyik egyezményes jelére, és mégis erős bennünk az érzés, hogy valamilyen nyelvet alkotnak: hogy jelentenek valamit.
Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem értenénk őt.
Nem lehet ott eszméket tisztogatni, ahol a nyelv az eszméket összezavarja.
A nyelv olyan, mint az ég a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával.
Az angol nyelv legborzasztóbb szavai a következők: A kormánytól jöttem, és segíteni akarok.
Az összes feltalált kommunikációs forma közül a képek beszélnek a lehető leguniverzálisabban érthető nyelven.
Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnan jöttek.
Harminc évet éltem Amerikában, és ott volt egy vehemens angol nyelvű beszédtanárom, aki a fejébe vette, hogy belém sulykolja az angolt. Ezt olyan eltökélten csinálta, hogy egy idő után már álmodni is angolul kezdtem…
Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak, és ezért a magyar zenei kultúrát erőteljesen szeretném támogatni.
Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni.
Ahogy a kavics legömbölyödik, ha sokat sodorja víz, úgy a precíz fogalmak, finom különbségtételek is elkopnak, ha sokan használják őket.
A nyelv nem lehet „egyszerű”, mert az ember nem „egyszerű”, aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni.